Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÚT

XII. Táblaképfestészeti Biennálé / Szeged, Reök-palota
2008. máj. 24.
Nincs művészeti ág, amelynek évi vagy kétévenkénti számbavételét békés egyetértés kísérné. Akik jelen vannak, elégedettek, akik távol, azok méltánytalannak érzik önkéntes vagy a zsűri által megszabott távolmaradásukat. IBOS ÉVA CIKKE.
Kéri László: Légy vidám. Fotó: Szögi Lackó
Kéri László: Légy vidám. Fotó: Szögi Lackó

Hiteles összképről csak a különböző kiállítások folyamatos figyelemmel kísérése révén beszélhetnénk, ezzel szemben a seregszemlék egy-egy műfaj reprezentatív felmérését mutatják. A Táblaképfestészeti Biennálén részt venni nem minden szakmabelinek egyformán fontos, így a gyakran használt közhely, miszerint a kétévente megrendezésre kerülő tárlat keresztmetszetét adja napjaink festészetének – igaz is, meg nem. Mert ha teljeset ugyan nem is, de a nagyjából való rálátás lehetőségét mégis nyújtja, most már több mint két évtizede.

Laár Balázs. Fotó: Szögi Lackó
Laár Balázs: Hétköznapon a mosogató. Fotó: Szögi Lackó

Ezt megelőzően 1961-től Alföldi Tárlat címmel tartottak évenkénti bemutatót a városban, melynek csak a neve volt alföldi: a név nem jelölt szigorúan iskolát, de földrajzi határvonalat sem. Tagadhatatlan, hogy provinciális hangsúllyal indult, de az előbb-utóbb visszhangjában is pejoratív színezetet kapó helyi érdekeltségéből – lassú óvatossággal ugyan, de – nyitottabbá vált, míg végül egy praktikus döntés hivatalosan is országos merítésűvé avatta. Ekkor, vagyis 1983-ban alakult a tárlat biennálévá, ami nyilvánvalóan fel is frissítette az összegyűlt anyag ismétlődő, megszokott összetételét. (Mellesleg a hagyományos olajfestészet kapta meg utoljára a sorban ezt a fajta bemutatkozási lehetőséget. A biennálérendszer ugyanis már a hetvenes években megszületett Magyarországon: az alkalmazott grafikától a kisplasztikán és az akvarellen át a textilig szinte minden műfajnak volt már kétévenkénti seregszemléje az ország valamely megyeszékhelyén.) Bár Szeged sosem volt a progresszív törekvések találkozóhelye, a 80-as évek festészeti megújulása szűrve bár, de már ezeken a bemutatókon is éreztette a hatását.

Lóránt János. Fotó: Szögi Lackó
Lóránt János: Valaki jön. Fotó: Szögi Lackó

A mai helyzet azonban nem azonos a húsz év előttivel – mutatja a szegedi válogatás – mert idén (de akár úgy is fogalmazhatunk: már egy ideje) az általános megtorpanás jelei érzékelhetők. Pedig az összképet akár gazdagnak is mondhatnánk, ha csak a mutatkozó tendenciák változatosságát néznénk. Csakhogy ezzel az a baj, hogy többnyire a jól bejárt utak ismétlődnek, egyre inkább kiürülve, elerőtlenedve, vagy kényelmesen elesztétizálódva. Egyes műveken nincs hiány a lendületben, de mintha a rutin kerekedne felül, másokon meg épp ellenkezőleg, a kiszámított mérlegelés válik tiszta képletek helyett dekoratív formajátékká.

Székhelyi Edit. Fotó: Szögi Lackó
Székhelyi Edit: Apám emléke I. Fotó: Szögi Lackó

A kifejezésmód gyakran kanonizálódott életművekből és iskolákból merít, igaz, a legjobb forrásból: az egy körből való Vajda Lajos, Bálint Endre, Anna Margit, Korniss Dezső, Barcsay Jenő inspirációi mellett Pollock, Penck és általában az 50-es évek amerikai festészete is elődereng. Az is világosan látszik, hogy Vojnich Erzsébet szinte iskolát teremtett: egyre többen követik őt az üres tér metafizikus talányosságát érzékeltető képalkotásban. De nem halt ki az újrealizmus sem, s a matéria – akár magát a festéket fölhalmozva, vagy idegen anyaggal dúsítva porózus textúrákat létrehozva – primer megjelenítése is több mű meghatározó alkotóeleme.

Kevésnek tűnik a nem kifáradt alkotó. Az olyanok, akik – ha idősebbek – évtizedek óta monomániás elmélyültséggel, következetesen építik művészetüket, mint például a nagyon is különböző Oroján István és Lóránt János, vagy akiknél az olajfestészetben annyira azért nem otthonos bölcs irónia is hangot kap, mint Bálványos Huba és Székhelyi Edith képein. Van, aki még ezt is fokozza, Atlasz Gábor az absztrakt fekete humor felé hajlik, de a lírai hangvétel sem „korszerűtlen”, ha olyan szürrealisztikus látásmóddal párosul, mint Lányi Adrienn, Laár Balázs és Kovács Péter Balázs alkotásain.

Kudász Emese: Az út. Fotó: Szögi Lackó
Kudász Emese: Az út. Fotó: Szögi Lackó

Koncepciót ne keressünk egy ilyen nagy és vegyes felvonuláson, az nem vág össze az eddigi gyakorlattal, bár meglehet, a jövőben ez is változni fog. Már az idén is szembetűnő – bár egyelőre inkább csak a szakmának, s nem a nagyközönségnek – némi elmozdulás az obligát részvétel udvariasságának felmondásával, ám ahhoz, hogy a biennálé izgalmas szellemi tereppé váljék, több kell. A kiállítás kurátora, Nátyi Róbert művészettörténész nyilatkozataiból és megnyitó beszédéből is arra lehet következtetni, hogy a változások két év múlva még láthatóbb eredményt fognak mutatni, bár ehhez némely harcokat kétségkívül meg kell majd vívnia.

A mai magyar táblaképfestészet helyzete – legalábbis a szegedi válogatás alapján – éppen olyan, mint amit kedvenc képem, Kudász Emese Az út című műve elénk vetít: egy végeérhetetlen bozótosban egymástól elszakadó kirándulók keresik a kivezető utat.

Előbb-utóbb rálelnek.

A kiállítás megtekinthető a szegedi Reök-palotában 2008. július 13-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek