Négy nap négy előadásáról számolok be a szegedi Thealter októberi, idén második születésnapját ünneplő kistestvérén, az U21 Plusz Fesztiválon látottak közül. Nem a Régi Zsinagóga hűvöse volt a fő ok, hogy mindegyik fináléba beleborzongtam. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
A kinti valóság valahogy mindig bejön a színházba. És ezt még csak akarni se kell: az alkotó embernek elég a világra nyitottan közlekednie, figyelnie és gondolkodnia, aztán a kételyeit, gondjait és főleg a kérdéseit nyíltan megosztani a közönséggel. Az a néző pedig, aki hajlandó beszállni az így megkezdett játékba, szívesen továbbgondol és -kérdez, nem csak az előadás szabott időkeretében, hanem azon túl is.
Pataki Ferenc és Danis Lídia az Antigonéban |
Az, hogy valaki veszi magának a bátorságot, hogy vitatkozzon, ugyan nem életkori sajátosság, a THEALTER U21 Plusz Fesztivál mégis és tudatosan a jövő generációt, az utánpótlást állítja a fókuszba. Gimnazistáktól fiatal felnőttekig terjed azoknak a meghívott játszóknak a skálája, akik a hivatalos színházi infrastruktúrában nemigen jutnak szóhoz, pedig úgy tűnik: nagyon is van mondanivalójuk.
A Mobil Front Műhely és a Szegedi Nemzeti Színház tantermi Antigonéja másodszor is élmény. A rendező-színész Barnák László és játszótársai a rögösebb utat választották, amikor az eredeti szophoklészi szöveghez ragaszkodva, gyakorlatilag bármiféle aktualizálás nélkül mondják újra a klasszikus történetet. Nehezebb így mindenkinek, hiszen az összes szerepet megjelenítő négy játszó „csupán” saját színészi erejére, jelenlétére támaszkodhat, meg persze a nézőkre, akiket először is meg kell győzni, hogy egy álmos őszi reggelen kíváncsiak egy antik görög tragédia negyvenöt perces zanzájára.
A mutatvány azért is sikerül, mivel a veretes szentenciák ismerős iskolai közegbe tevődnek át: Kreón (Pataki Ferenc) ellentmondást nem tűrő osztályfőnök, akit az egyszemélyes kar (Gömöri Krisztián) gondolattalan pedellusként szolgál ki, míg a fordulatokat kiváltó vagy a tantermen kívüli eseményeket bejelentő további szerepeket Barnák hozza. Danis Lídia Antigoné-alakítása attól lesz megrendítő, hogy ez a lány – egy közülünk. Nem csak pontosan átlátja a zsarnokság mechanizmusát, de egyedüliként azt is ki meri mondani, hogy a király meztelen. Elvei miatt egyenesen a halálba menetel, de ennek oka nem elvakultsága, hanem szilárd erkölcsi mércéje.
Elöl: Zrínyi Gál Vince, hátul Mohai Tamás és Jaskó Bálint az Athéni Timonban |
Az erkölcsről meg annak hiányáról beszél a
KoMa Társulat legfrissebb produkciója, az alig játszott Shakespeare-mű, az
Athéni Timon is (az előadásról szóló kritikánkat ld.
itt –
a szerk). Timon nem véletlenül ritka vendég színházainkban: a szöveg kétségkívül mechanikusnak és darabosnak hat a sokszor hallott drámákéhoz képest, és hiába datálják későre – a
Lear és a
Coriolanus környékére –, inkább tűnik kísérletezőnek, mint érettnek.
A címszereplő bibliai példázatokat idéző átváltozása jelentheti a legnagyobb gondot a színpadon: az egész világot barátjaként a keblére ölelő és pénztárcájára sikerrel rászoktató Timon, miután csődbe jut, hirtelen olyan egyedül marad, mint a kisujjam. Zrínyi Gál Vince joviális, idegesítően szolgálatkész és az intő jelekre teljesen vak Timonjából gyűlölettől fröcsögő, hisztérikus, az egész emberiség ellen hadat viselő Timon lesz: az előzőt képtelenség szeretni, az utóbbit lehetetlen szánni. Persze nem őt kell hibáztatni, ha az államgépezettel és annak működtetőivel van a valódi baj. A szerepösszevonások sora és a kevés kortársi kiszólás borzongatóan találó, például a nemrég még pénzt kunyeráló ún. barátokat a szívesség viszonzására keserűen figyelmeztető szolga garasok helyett azt a jó tanácsot kapja a képébe, hogy pályázzon. Előre hát, fiúk…
De hová is? Talán az évek óta figyelemre érdemes, méltatlanul szerény visszhangot kiváltó produkciókkal jelentkező Trainingspot Társulat Hangállamába, ahol mindenki nyugodtan dőlhet hátra, hiszen a gondolkodás fárasztó feladatát az adminisztráció előzékenyen átvállalta az itt élőktől. Nem is olyan rossz ez: ha már minden döntést meghoztak helyettünk, ráadásul mindet bizonyíthatóan a mi érdekünkben és a mi védelmünkben tették, akkor íme, megvalósult a tökéletes utópia. Csakhogy kiderül, hogy a zene itt központilag be van tiltva, hiszen olyan kártékony anyag, ami a szabályok és a törvények világán kívül esik.
Rendnek kell tehát lennie, erről gondoskodnak a Hangállam alaptantervében szereplő elfojtás tanórák, melyeken minden állampolgárnak kötelező részt venni. Lázadók persze mindig vannak: itt is akad valaki, aki szerint hibázni is tudni kell néha, ám büntetése hátborzongató – élete végéig ugyanazt a dalt kell hallgatnia… Még fel se ocsúdunk, amikor az akusztikus hatások kiváltotta asszociációkból építkező előadás újra meglep: mi, nézők, Hangállam három polgárát faggathatjuk ottani életükről, meg arról, miért választották a sivár tökéletességet a mi kócos, rendetlen, de azért mégiscsak szerethető világunkhoz képest. Lelkesek, de azért mégsem tudnak meggyőzni…
Fábián Péter, Máté Anett, Horváth Szabolcs, Kopek Janka és Rózsa Krisztián a Téli utazásban. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: Thealter |
A kaposvári egyetemisták előadta, a minifesztivált záró
Téli utazáshoz (az előadásról szóló kritikánk
itt olvasható -
a szerk), ha jól számolom, ötödször volt szerencsém, nézőpontom több okból sem hasonlítható azokéhoz, akik először szembesültek ezzel az unikális színházi eseménnyel.
Jeles András és állandó alkotótársai, a díszlettervező
Perovics Zoltán és a zenét Schubert hasonló című dalciklusa nyomán jegyző
Melis László itt mintha gondosan és szeretettel húznának félre egy sejtelmesen áttetsző függönyt, hogy megmutassák, szerintük milyen az élet a Moszkva-Petuski vasútvonalon. Amit pedig ott látunk, az rettenetes és kacagtató egyszerre: Jerofejev kultikus regényének antihőse, Venyicska valójában nem egy elektricska utasa, hanem a zubrovkától a fröccsökig, a vodkától a sörökig tartó hullámvasúton száguldozik.
Vagyis hát ő csak ül egy helyben, a mindent elárasztó szesztenger miatt egyre kevésbé (vagy egyre inkább?) tudva önmagáról, mialatt körülötte egy egész panoptikum elevenedik meg. A merev arcú, mozgó vagy rezzenéstelen, éneklő vagy suttogó, de akárhogy is: lélegző és élő és fenyegető viaszfigurák elől lehetetlen elmenekülni, hiába van kéznél az újabb meg újabb üveg alkohol. Venyicska végtelen hosszúságú utazása talán csak egy másodperc töredékéig tartott – valahogy úgy, ahogy az élet is. A fináléban aztán a szereplők félve és kíváncsian néznek ki ránk, közben az arcukról már félig letörölték a festéket. Megkönnyebbülünk, ezek szerint csak játék volt az egész; és nyilván igen, de azért mi mégiscsak Dido szívet tépő panaszát visszük magunkkal, ki a hideg, őszi utcára: „Remember me, but ah! forget my fate.”
Helyszín: Szeged, Időpont: 2012. október 11-14.
Címkék:
Trainingspot Társulat,
Thealter U21 Plusz Fesztivál 2012,
Szegedi Nemzeti Színház,
MASZK Egyesület,
KoMa,
Kaposvári Egyetem,
Jeles András,
Pataki Ferenc,
Gömöri Krisztián,
Mobil Front Műhely,
Barnák László,
Perovics Zoltán,
Melis László,
Danis Lídia,
Zrinyi Gál Vince
