A temetésem szervezem
2012.10.17.

A saját temetésén ügyködő remete sztoriját alighanem már rég elfelejtették Amerikában, ám a három évet késő hazai bemutató miatt mi most újra rácsodálkozhatunk, hogy milyen rokonszenvesen öreges és megindító drámát hozott össze egy elsőfilmes rendező. NAGY V. GERGŐ ÍRÁSA.

Robert Duvall fenségesen gyűrött ábrázata úgy a második perc környékén bukkan elő egy sötét pajtából, s innentől azért elég sok minden el van intézve Aaron Schneider debütáló művében. Merthogy ezt az ezüstös szakállal ékített, királyi méltóságú arcot nagyjából bármikor elnéznénk másfél óráig, s habár A temetésem szervezem ezen túl azért még számos ingerlő látványt igyekszik megmutatni, azért szerencsére arra is bőven akad mód, hogy elidőzzünk a markáns ráncokon, a bölcs, fáradt szemeken, no meg Duvall újfent és tényleg megrendítő hitelű karakterformálásán, hiszen ezek ebben a míves, gondos és úrias filmben éles fókuszba és felettébb ízléses megvilágításba kerülnek. 

Schneider harmincas években játszódó, pazar kiállítású presztízs-mozijában mintha mindent Duvall zsenijéhez igazítottak volna: arca rezdüléseihez és tónusához szabták a barnás színekben pompázó szélesvásznat, mélyen zendülő hangjához választottak vonósokkal és steel-gitárokkal ízesített háttérmuzsikát, s mintha magát Bill Murray-t is azért rendelték volna, hogy blazírt, ironikus humora termékeny kontrasztba álljon az agg hollywoodi legenda szikár pátoszával. 

Robert Duvall
Robert Duvall
Nem kérdés, hogy a történet szintén Duvallhoz készült – és első látásra nem is tűnik sokkal gazdagabbnak annál, minthogy lehetőséget nyújt egy elsősorban színészileg kecsegtető, könnydús megváltáshoz. Hiszen legyen bármennyire is félelmetes a négy évtizedes magányban senyvedő remete bemutatkozása (és tényleg az, elvégre a nyitányban legkivált egy puskával hadonászó, mogorva tanyasi rémnek látszik), azért meglehetősen hamar kiderül (de legkésőbb, mikor egy női képet kezd az otthonában csókolgatni), hogy e szörnyű legendák övezte falusi fenevad a lelke mélyén megtisztulni vágyik, s hogy önkéntes száműzetése voltaképp önmagára kirótt büntetés egy régmúltba vesző mulasztás miatt. 

Kész szerencse, hogy mindez egy önkéntes temetési buli apropóján bontakozik elő, amelyet a halál közeledtét érző vénember bizarr kérése nyomán egy csóró temetkezési vállalkozó, azaz maga Bill Murray igyekszik tető alá hozni – hiszen így némi jóízű (és némileg fekete) humorral gazdagodik a sztori, ráadásul Murray ebben a régivágású, keménykalapos kontextusban éppen olyan klasszul működik, mintha csak Wes Anderson különbejáratú kamasz-kozmoszában járna, miközben valójában semmi mást nem csinál, mint ott. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Schneider magabiztosan vezényelt filmje ügyesen váltja a hangnemeket, jó ritmusban mesél és megfelelő mértékben porciózza a feszültséget is – de azért igazság szerint a második etapban már túlságosan is ismerős hollywoodi kliséket sorol elő a megbocsátásról és a múltbéli traumákról, mi több, a sztorit néhol a lélektani hitel kárára csavarja (a fekete bőrű pap szála kissé kellemetlen), ráadásul a kezdetben felettébb elevennek megrajzolt mellékkarakterek (mint a régről előbukkanó, mosolygós asszony – Sissy Spacek – vagy Murray erős dialektusban aggodalmaskodó fiatal üzlettársa – Lucas Black) utóbb már meglehetősen elrajzoltnak látszanak (hiszen Spacek kicsit túl sokat mosolyog, majd kicsit túl sokat könnyezik, Black pedig folyton a csecsemőjét szorongva bámulja a fontosabb szereplőket, amit alkalmasint rendkívül mélynek kellene érzékelnünk). 

De kit érdekel, hogy klisés a sztori, vagy hogy kissé túlzottan érzelmes a zárlat, vagy netán bizonyos pontról nézve úgy hihetetlen, ahogy van – ha egyszer működik! Márpedig Schneider újra megköti velünk a szerződést a Megváltás Nagy Történetére, amelyet példás műgonddal, váltig esztétikus képekkel (amelyek feltehetően a rendező operatőri múltjáról is mesélnek: mintha néhol csak a gyertyafény és a Barry Lyndon-os hangulat kedvéért sötétedne be az ég hősünk lakhelye körül) és szordínós humorral hitelesít, na meg persze Robert Duvall-lal és hát leginkább általa. 

Elvégre nem sok olyan színészt lehetne találni, aki fals hang nélkül tudná prezentálni a finálé vallomását, ám Duvallt látva és hallva feltehetően még a legkérgesebb szív is elszorul – Schneider minőségi moziját pedig alighanem már emiatt megéri megtekinteni.
Cím:  A temetésem szervezem,  Rendező:  Aaron Schneider,  Forgatókönyvíró:  Chris Provenzano, C. Gaby Mitchell, Scott Seeke,  Zeneszerző:  Jan A.P. Kacmarek,  Operatőr:  David Boyd,  Vágó:  Aaron Schneider,  Szereplők:  Robert Duvall, Bill Murray, Sissy Spacek, Lucas Black