Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde / Nemzeti Színház
2012.10.16.

Erős, tempós beszéddel igyekszik tolmácsolni a szünet nélkül adott, alaposan megrövidített drámai költemény verssorait a Nemzeti Színház előadása. Önmaga ellen teszi, mivel lényege nem a szóban, hanem a bábos-bábus darabközelítés figurakettőző szimbolikájában lenne. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Tengely Gábor, a Vaskakas Bábszínház főrendezője nyilatkozata szerint csupán a „romantikus fantasy” színrevitelének egy későbbi fázisában ébredt rá arra, hogy saját elsődleges művészeti területének eszközeit is bőven felhasználhatja a Gobbi Hilda Színpadon vendégeskedve. 

Molnár Piroska
Molnár Piroska
Talán a számára oly ismerős, kezes báboktól remélt újabb, biztosabb fogódzót az értelmezéshez? Öszvér megoldás keletkezett. A főbb szereplők egy ügyesen ki-be fordítható táskából – vívózsákból, sportszatyorból, fiatalok vállára illő tatyóból – kihántják, előszedik emberi és szerep-énjükre emlékeztető, enyhén karikaturisztikus batyubáb-alakmásukat. Szakszerűen mozgatni ugyan nemigen képesek a Nemzeti színészei az archaikus-mitikus arcú, eléggé termetes, nyers színű – babaszerűen, tréfásan felöltöztetett – bábokat, de mindenhová cipelik kicsinyített Doppelgängerüket, mint élversenyzők a kabalájukat. 

Nemegyszer – és e percek a legsikerültebbek közé tartoznak – önmaguk helyett a tárgy-emberkét hozzák akcióba, hajlítják pozíciókba. Ezzel nem pusztán a helyettesítés, a cselekvéstől (a saját élettől) való távolság tényét, filozófiáját működtetik, hanem a Csongor és Tünde bizonyos, ma esetleg nehézkesen követhető részleteit is egy huszárvágással mesei evidenciává simítják. Ha a bájos-ridegen merev ábrázatú, esetlenül bukó, csukló testű bábuk egymásra hajolnak, egymás mellé fekszenek, vagy más módokon érintkeznek, még kezdetleges mozgatásuk által is a költészet fokán valós, dilemmáktól szabdalt emberi szint, valamint az emberlét, az érzelmek eltárgyiasulásának másképp problematikus szintje hol különválik, hol összeér, tartalmas erőteret képez.

Az ötletes, jó munkát végző báb- és jelmeztervező, Michac Gábor azonban hiába formáz társat a főhősöknek, ha nem mindig világos: a többieknek miért nincs részük ebben a - szerencsében? állapotban? menekvésben? Egyszóval a kettőződésben, s mindabban, ami vele jár. (Ha szituáció-kibontás jár a hiánnyal, mint az ördögfiak sunyi szándékú Balga-utánzásakor, a Balga-bábot elorozva, akkor persze rendben van a dolog.) Gimesi Dóra dramaturg érzékenyen kezelte a szöveget, módosításai, átjelenetezései ültő helyben, szinkronban befogadhatók: az eredeti Vörösmarty-mű több rejtvényfejtésre késztetne, mint e változat. Mégis sietséggel, futkározással – máskor túlzott lírázással – leplezni próbált zavar uralkodik el az est két óráján. Számos szcénán és következményein kapkodva átpörög Tengely rendezése. Az arénaszínház porondjára, forgószékekre telepített nézők pedig nem győznek perdülni, hogy le ne maradjanak a négy (inkább nyolc) égtáj iránt, Zöldy Z. Gergely eklektikus-érdekes-félkész díszletének körkörös, többemeletes horizontján játszatott poétikus cselekményről.

Földi Ádám és Nagy Zsolt
Földi Ádám és Nagy Zsolt
Az Éj (a színlapon: Az éj) monológja került a premier elejére. Nagy Mari nem zárt, netán pompázó feketében: épp hogy világos, egyszerű, lenge öltözékben, arcán a megértés és szolidaritás – sőt egy cseppnyi humor – mimikájával osztja meg velünk a kérlelhetetlen, örök, úgy tűnik: önmaga számára is terhes Sötét és Semmi keserű tudását. A színésznő azután koncentrált, néma figyelemmel és lüktető testbeszéddel követi, végignézi az eseményeket, hogy a végén (a „messziről hangzó ének” helyett) ismét övé legyen a szó a rezignált mosolyba révedt „Ébren maga van csak az egy szerelem” voltaképp az ellenkezőjét jelentő mondatával. Nem világos azonban, kicsoda is a lesminkelt Edith Piafra hasonlító Éj. 

A másik jelentékeny alakítás, Molnár Piroska Mirígye hasonló kérdések sorát veti fel. Gonosz praktikáiban egy Bors néni gyengédségét is képes éreztetni döcögő járásával, saját tetteit kommentáló, kissé kópés önprogramozásával. Ha kigyújtja tekintetében az alvilági gyűlöletet, nincs kegyelem. Nála „A’ pogány kúnok’ idejéből” eredő öt felvonás barbársága is lángra kap. De mikor, miért gyújtja ki a gyilkos fényeket, s mikor oltja el, készségesen odébb húzódva azok útjából, akiknek a leginkább akarna ártani? S nem hasonló szervezetlenség, szervetlenség zavar-e bele Tompos Kátya Ledérének tanácstalan bakfisként mesterien kivitelezett – önmagával marionettező – magánszámába, a céltalan „na most mi lesz…” babázás tétovaságába? Valójában sem előzménye, sem folyománya. Repeszekre töredezett értelmezés és megvalósítás nem keltheti fel az egész képzetét, bár emberiség-drámában, világdrámában, a cél- és boldogságvágy monumentális riadalmában erre hatványozottan szükség lenne. Az sem mutat létegész, az egész lét felé, hogy a gyerekesen fiatal orcájú bábokat később ijesztően ráncosra faragott, öreg bábok váltják fel – inkább a látvány, mint a látomás birodalmában. 

Jelenet az előadásból. Fotók: Znamenák István. A képek forrása: Nemzeti Színház
Jelenet az előadásból. Fotó: Znamenák István (A képek forrása: Nemzeti Színház)
A további színészi alakítások korrekt volta, a szakszerű jelzettség akkor is keveset mond, ha a vásári színjáték némi utcaszínházi aktualizálással meg-megvillant valamit brutalitásából és kedélyéből. László Attila (Kurrah), Fehér Tibor (Berreh), Farkas Dénes (Duzzog) egy koncertre ingyen belógni igyekvő, kedvesen link, fiatal férfiéhű srácok is lehetnének: az ördögfi-vonások úgy koptak ki, hogy csak az időnként fenyegető izgés-mozgás pótolná őket. Földi Ádámnak a fekete falra krétával szaggatott, jelképes utat karistoló Csongora alig haladhatja meg ebben az ember–báb rendezés-keverékben az álmélkodó képeskönyvi rajzot, Martinovics Dorina tüsténkedőbb Tündéje sem Vörösmarty eszméiből és soraiból szárnyal fel, s ketten együtt nem váltják ki, hogy CsongorésTündeként gondoljunk rájuk. Radnay Csilla mint Ilma és különösen Nagy Zsolt mint Balga lefedi és el is veti a két tenyeres-talpas szerep konvencióit: inkább precízek, mint ízesek, gazdáik oldalán inkább óvatosan szuverének, mintsem cinkosan szolgálatkészek.

Akad alkalmi nézni való. Például az aranyalmafát helyettesítő áttört fém oszlopzat, melynek tetején villanykörték az aranyalmák, gyökérzetként lelógó sok kábele pedig megfelelő odú Mirígynek. Az egész elektromos szerkentyű elmosódó piros–fehér–zöld megvilágítást is nyerhet. A három fénysáv ilyenkor tagolja (és a gyökerek trikolór-homálya külön is bekígyózza) a teret. Mosolyogtatóan tetszetős, hogy Tündéhez, a leányhoz a rózsaszín, Csongorhoz, a fiúhoz a kék szín van hozzárendelve. Ha a bábokat vihar, harc tépázza, mozgatóik nagy tűvel megöltögetik a ruhaszakadásokat. E műveletben Csongor nem úr, Balga nem szolga, hanem egymás segítségére szoruló két „foltozószabó”. Ám sajnos azzal a benyomással kell felállnunk forgószékünkből, hogy a Nemzeti bemutatójában sem tér, sem idő, sem eszme nem képes körvonalazni magát igazán, sem kis- sem nagybetűvel, s bábok és emberek – nyilván legjobb szándékaik ellenére – szembe mennek, szembe játszanak egymással.
 
Szerző:  Vörösmarty Mihály ,  Cím:  Csongor és Tünde,  Rendező:  Tengely Gábor,  Zeneszerző:  Fekete Gyula,  Dramaturg:  Gimesi Dóra,  Báb- és jelmeztervező:  Michac Gábor,  Díszlettervező:  Zöldy Z. Gergely,  Koreográfus:  Fejes Kitty,  Bábkészítők:  Sipos Katalin, Raffai Péter,  Bábkonzultáns:  Kolozsi Angéla,  Szereplők:  Földi Ádám, Martinovics Dorina, Nagy Zsolt, Radnay Csilla, Molnár Piroska, Tompos Kátya, László Attila, Fehér Tibor, Farkas Dénes, Nagy Mari