Áll Béres Ilona a Rózsavölgyi Szalon kicsiny pódiumszínpadán, s visszafogottan, dísztelen egyszerűséggel mondja Polcz Alaine háborús memoárjának mondatait. A szívbe markoló történetekből hamar kikerekedik egy fiatal nő portréja, aki rosszkor volt rossz helyen; a második világháború vége felé két frontvonal közé szorulva próbálta túlélni a nagy világégés borzalmait. Közben beavatódunk egy balul sikerült házasság mindennapjaiba is, amely legalább olyan próbatétel volt számára, mint a háború maga. Elmeséli, hogy fiatal nőként hiába szerette igaz szerelemmel férjét, Jánost, a férfi ridegen ellökte magától, nemhogy nem volt érzelmi-testi társa és támasza, de jószerével teljesen magára hagyta. Mi több, nemi betegséget is kapott tőle, amit a férje természetesen váltig tagadott.
 Béres Ilona |
A háború nem könnyű, a házasság sem, mondja a játék hősnője. Így kezdődik a színházi este, amely lassan vezet be bennünket az 1944-es magyar világ rejtelmeibe (szövegkönyv: Bognár Endre és Dicső Dániel). A monodráma műfaját csak kissé írja felül a második szereplő jelenléte, egy katonáé (Lazók Mátyás), aki megtestesíteni hivatott a nótázó magyar bakákat, a kegyetlenkedő német tiszteket, a szovjet hadsereg vad harcosait, s mindazt, amit a világháború valamilyen erőszak formájában hősünk elé sodor.
Drámai szituációk sora rajzolódik elénk: átélhetjük egy kolozsvári bombatámadás gyilkos perceit, a végtelen asszonyi kiszolgáltatottság stációit, a hősnő és családja menekülését a hullámzó frontvonalon át előbb Kolozsvárról Debrecenbe, majd a Dunántúlra, Csákvárra, ahol is – a hadszíntér kellős közepén – egy főúri kastélyban vészelik át a legvészterhesebb hónapokat. A férj ekkor már nincs jelen, őt korábban elhurcolják, hősnőnk pedig maradék családja, valamint a kastélyban meghúzódó menekültek társaságában igyekszik ép bőrrel és ép lélekkel megúszni a hadi eseményeket. Hol üldözött zsidók mentésével (nyilasterror tombol az országban), hol kórházi szolgálattal, hol konyhai munkálatokkal, hol csak aggódva vagy éppen unatkozva.
Polcz Alaine kitűnő elbeszélő és precíz krónikás: a hősnő monológjaiból plasztikusan idéződnek meg a háborús hétköznapok, s az atrocitásokat elszenvedő fiatal nő lelki folyamatai, a félelem, a fásult közöny, a halálvágy, a reménykedés, a túlélés utáni vágy lázálmai. Közben (gyakran a szó szoros értelmében) a fejük fölött dúl a háború, reng a föld, robbanások, lövöldözések hangja teszi lidércessé az éjszakákat. S miközben a felszabadító orosz vagy angol csapatokra várnak a szabadságra áhítozók, hamar csalódniuk kell, hiszen semmi nem úgy történik, ahogy remélték. A keletről érkező szovjetek vadak, nyersek és brutálisak. (E ponton Polcz Alaine tapasztalatai egybecsengnek számos memoáríróéval, vagy Márai Sándor Föld, föld… című művének leírásaival.) Az orosz katonák válogatás nélkül és módszeresen erőszakolják meg az útjukba kerülő nőket. Egy-egy sikeres hadi akció után három napig szabad a rablás és az erőszak. Az Asszony a fronton legdrámaibb epizódjai erről számolnak be: hősnőnk a számtalanszor elszenvedett nemi erőszakot mint fizikai bántalmazást éli meg, a lelki gyötrelmekről már nem is beszélve. Súlyosan megsebesül, állandóan vérzik, újabb nemi betegségeket kap, amelyekből majd több évi kezelés után tud csak felépülni. (Az ország női lakosságának egyharmada valamilyen fertőzést kapott ekkor, mondja a szerző.)
 Béres Ilona és Lazók Mátyás (A képek forrása: Rózsavölgyi Szalon) |
Ezt a néhol horrorba hajló sorsdrámát éli meg s mutatja be finom eszközökkel, árnyaltan, mégis roppant hatásosan Béres Ilona. Jellem- és sorsábrázolásának legfőbb truvája a higgadt elbeszélői tónus, a látszólag szenvtelen történetmondás. S ahogy belehelyezkedik Polcz Alaine világába, a drámai szituációk megformálásának legnehezebb útját kell bejárnia. Elcsuklik a hangja, apró szüneteket tart, magába néz, s folytatja a rettenetek elősorolását. Lekuporodik a színpad szélén álló hokedlire, kezébe temeti a fejét, föláll, előrejön, beül egy hatalmas fotelbe, újra föláll, tétovázik. Vizet tölt egy ócska lavórba, megmossa az arcát, vizet locsol a hajára. Rezzenetlen, szikár fegyelemmel, lefojtott benső tűzzel játssza végig a személyiség drámáját. A jellemábrázolás íve a jeges, üres közönytől a lávaként izzó magasfeszültségig terjed. A fakó hangok elmélyülnek, súlyosan koppannak a szavak: Béres Ilona érett színészi eszköztárát mozgósítva beszél arról, amiről tulajdonképpen nem lehet beszélni, ami elmondhatatlan és kimondhatatlan.
Az est legproblematikusabb percei a katona jelenlétéből és időnkénti akcióba lépéséből adódtak. Nem mintha Lazók Mátyás ne próbálkozott volna becsülettel elvégezni a rendező, Dicső Dániel által rá testált feladatokat: hol katonadalokat énekelt, hol groteszk táncot járt, orosz módra, vagy a fizikai erőszakot imitálta stilizált mozgással. A közjátékok legtöbbször mégis illusztratívak, diszfunkcionálisak maradtak, megtörve néha a monodráma ívét. Béres Ilona alakításának formátuma, a Polcz Alaine-i próza ereje persze így is megmutatkozott, alkalmat kínálva történelmi meditációra, erkölcsi szembesülésre.
A Belváros szívében nyílt új, pompás játszóhelyen, a Rózsavölgyi Szalonban máris gyakran kerülnek színre kamarajátékok, monodrámák, zenés előadóestek. (A repertoár őszre kiteljesedett, gazdagodott.) Az intim tér kiváltképp alkalmas kevés szereplős stúdiójátékokra; családtörténetek, a civil, polgári világ feltérképezésére, testközelbe hozására. A patinás kávéházi miliőben – panorámaablakok nyílnak a Szervita (egykori nevén: Martinelli) térre, amelyeket az előadás kezdetére fekete rolók fednek – kávé vagy egy pohár ital mellett nemcsak cseverészni, találkozni jó, hanem írókat, zenészeket, művészeket hallgatni, kiállításokat, színházat nézni. Kiváltképp olyan megrendítő színészi remekléseket, mint Béres Ilonáé, az Asszony a fronton előadásában.