Aleksandra Vrebalov: Mileva / Armel Operarverseny 2012
2012.10.18.

Ez a cikk eredetileg az Armel Operaverseny harmadik produkciójáról, Philip Glass A fegyencgyarmaton című operájának magyarországi bemutatójáról szólt volna. A szerkesztői szándékot azonban felülírta a rideg valóság. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

A változtatásnak nem gyakorlati oka van (pl. a kritikus figyelmetlen volt és eltévesztette a helyszínt, a napot, az órát stb.), hanem kizárólag esztétikai. Az ugyanis, amit a plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház társulata szűk másfél órában színpadra ügyetlenkedett a híres Kafka-elbeszélés apropóján, még nyomokban sem emlékeztetett színházi előadásra, vagy amikor igen (hiszen mindig akad a színen, aki derekasan küzd akkor is, amikor a dilettantizmus épp tort ül), az is megragadt egy önképzőkör nyilvános próbájának a színvonalán. Véleményünk nagyon hasonló az e hasábokon nemrég egy kortárs magyar dráma ősbemutatója kapcsán írottakhoz: ilyen nincsen.

Jelenet az operából
Jelenet az operából
A Glass-előadáson körülbelül annyian lehettek a szegedi színház nézőterén, mint ahányan az operaverseny negyedik premierjének, Aleksandra Vrebalov Újvidékről érkezett Milevájának a legvégéig kitartottak. És igen, most jön a kötelező „pedig”, de hát nincs mit tenni: az idei verseny résztvevői közül a Mileva toronymagasan a legizgalmasabb és messze a legösszetettebb zenei anyag, sőt még a visszafogott, de azért hatásos rendezés is – hiszen a verseny szervezői egyfolytában, amúgy nagyon helyesen, hangsúlyozzák az operaműfaj komplexitását – a leginkább elfogadható volt. A hűvös fogadtatás okainak részletes taglalása szétfeszítené az írás kereteit, itt elégedjünk meg annyival, hogy a produkció tematikáját, problémafelvetését, zenei fogalmazásmódját tekintve majdhogynem teljességgel ismeretlen vizekre invitálja a magyar nézőt, akiről tudható, hogy hasonló esetekben nem mindig ragad boldogan evezőt. 

Nem, nem a közönséget kárhoztatom, hiszen ő azt nézi, amit kap, s ha kalauzának se pénze, se kedve, se útiterve nincs az egzotikus tájakra tett kalandozáshoz, akkor nem csoda, ha idővel a néző egyszerűen megfeledkezik róla, hogy a világ milyen sokszínű. Mert például mit gondoljunk arról, hogy, mondjuk, Eötvös Pétert nálunk nem játszanak komoly (?) operaházak, hiszen, állítják (vagy ami még rosszabb, ennyit sem mondanak): „úgysem lenne rá fizető néző”? És még sorolhatnám hosszan a bajokat, de közben beszúrom ide, hogy például az Armel Operaversenynek igenis lehetne és kellene, hogy legyen egy efféle, operára nevelő funkciója, ha már a mainstream operajátszásunknak egyáltalán nincsen, csak hát ahhoz következetes és átgondolt koncepció kellene, amelybe a nagyhangú kontárok nem férnek be. Kockázat nélkül nincs győzelem, ezt is bizonyítja számomra ez a Mileva, s a félig kiürült nézőteret inkább tekintem olyan mellékhatásnak, amelyre találhatni ellenszert, csak meg kellene keresni. 

Victoria Markaryan a címszerepben
Victoria Markaryan a címszerepben
Számos további, nekünk talán szokatlan momentum akad még az előadás körül: az újvidéki Szerb Nemzeti Színház honlapjáról kiderül, hogy Vrebalov ízig-vérig kortárs – és úgy hírlik, helyben igen sikeres – operája mellett a balett tagozat repertoárján szerepel egy Mileva Einstein című nyolcvanperces kortárstánc-est, vagyis olyan ügyről van szó, amely különösen fontos a színház vezetésének. Innen nézve meglepő lehet az is, hogy az Einstein első, szerb feleségéről, Mileva Marićról szóló zenés opusz nem az életrajzi művek „született, tanult, szeretett, meghalt” kiszámítható és unalmas sémáját követi, hanem szeszélyes rend szerint villant fel képeket Mileva és – ahogy az operában nevezik – Albert életéből.

Mert a tisztelet koszorúit egymásra lehet pakolni rideg geometria szerint, meg úgy is, hogy azokat egymás mellé helyezve kiolvashatóvá váljon egy váratlan, meghökkentő, netán kellemetlen üzenet. A mű semmiképpen nem tekinthető Újvidéknek szóló hommage-nak, mert bár Mileva sok szállal kötődött a városhoz, a mű javarészt éppen a pszichésen terhelt szülői háztól és a tehetségét felfogni képtelen hazájától való, többé-kevésbé sikeres távolodási kísérleteiről szól. A XIX. század végén nő létére akadémiai, ráadásul fizikusi pályát választó Mileva a kor sztárja, Albert Einstein mellett véli megtalálni nyugalmát, ám a figyelmetlen tudós újra meg újra átgázol rajta és érzelmein. A két felvonásból és a több mint ötven évet felölelő tíz képből álló opera így utólag nem is annyira tűnik biográfiai műnek, mint elsőre gondolhatnók: inkább egy magányra ítélt intelligens és érzelmes asszony kisszámú örömeiről és sok kudarcáról szól. Az idős Mileva a háttérből sötét árnyként figyeli, és néha kommentálja fiatalkori énjének életeseményeit.

Jelenetkép. A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál
Jelenetkép (A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Vrebalov enigmatikus librettójú, rétegzett operája igazán inspiratív alapanyag lehet egy fantáziadús rendező számára: mindvégig disszonanciával és kakofóniával kísérletezik a szerző, akinek művében a szerb tamburazenekar, a vonatkerekek bejátszott csikorgása, az élőben előadott Mozart-idézet, a felvételről szóló angol nyelvű beszédrészlet, továbbá Goethe és Shakespeare is kényelmesen megtalálja a helyét. Az opera világpremierjét rendezőként jegyző horvát (!) Ozren Prohić visszafogott, következetes színpadi nyelvet választott: a nagy üres térbe csak a legfontosabb kellékeket, díszletelemeket engedi be, ügyesen egyensúlyozva konkrét és absztrakt terek és idők között. A hátsó fólián szinte folyamatosan peregnek a monoton vetített képek, melyek lazán vagy szorosabban idézik meg az eredeti kort, szinte hipnotizálva a nézőt, s a nagy létszámú, kreatívan mozgatott vegyeskórus is segít a hatásos színpadi képek megszületésében. 

Az operában két versenyszerep van, az egyikről azonban nincs mit mondani, hiszen alakítójának lehetősége sem volt értékelhető megnyilvánulásra. Dan Popescu a Mileva körüli népes baráti-munkatársi közösség egyik tagját játssza, ám szerepe nem lévén, a román basszusról csupán annyi derül ki, hogy jókedvű, rokonszenves fiatalember. Ezúton is gratulálok a szervezőknek, hogy sikerült ennyire kellemetlen helyzetbe hozni egy életrajza alapján alighanem többre hivatott énekest. A rendkívül bonyolult, hangszálgyilkos címszerepet éneklő grúz szoprán, Victoria Markaryan viszont két és fél órán át magabiztosan, könnyedén, lenyűgöző lélekjelenléttel uralja a színpadot. A kiváló énekesnő egy olyan makacs és céltudatos asszonyt jelenít meg, aki minden egyes rá rótt tehertételtől egyre erősebb és erősebb lesz. A választott eszköz pedig a könnyeztető melodráma helyett egy szikár, letisztult, csillogóan okos konstrukció. Újabb tanulság: nem szégyen attól tanulni, akitől érdemes – hátha még nem késő.
 
A címszerepet éneklő Victoria Markaryan nyerte az Armel Operaverseny legjobb női opera-előadó díját - a szerk. megj.
Zeneszerző:  Aleksandra Vrebalov,  Cím:  Mileva,  A szövegkönyvet saját drámája alapján írta:  Vida Ognjenovic,  Színpadra adaptálta:  Aleksandra Vrebalov,  Rendező és színpadi tervek:  Ozren Prohic,  Vezényel:  Aleksandr Kojic,  Színpadi mozgás:  Lidija Radovanov,  Fény:  Dani Sesnic,  Hang:  Marinko Vukmanovic,  Videóvetítés:  Ivan Faktor,  Szereplők:  Victoria Markaryan, Dan Popescu, Violeta Sreckovic, Vladimir Andric, Jelena Koncar, Branislav Jatic, Marina Pavlovic Barac, Miljenko Duran, Verica Pejic, Laura Pavlovic, Maja Mijatovic, Sasa Stulic, Branislav Cvijic, Igor Ksionzik, Goran Krneta, Slavoljub Kocic