Umberto Giordano: Andrea Chénier / Armel Operaverseny 2012
2012.10.15.

Látvány és mozgás, no meg nem kevés irónia színezi a szegedi Andrea Chénier bemutatóját, amely az Armel Operaverseny nyitó darabja volt. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Gyülekezik a közönség, a vörös bársonyfüggöny persze még leengedve, ám kitoltak elé egy kék kanapét, hanyagul rádobott, fehér drapériával. Látom, hogy nem kád, de a formák és az arányok David: Marat halála című festményét juttatják az eszembe, biztos, hogy nem véletlenül, hisz Bodolay képzőművészeti műveltsége jelentős, intellektusa nem hagyna ki egy ilyen ziccert.

Leila Zlassi és Eduardo Aladrén
Leila Zlassi és Eduardo Aladrén
Elvégre az Andrea Chénier a francia forradalom idején játszódik, el is hangzanak benne a nagy történelmi nevek, maga a librettó azonban egy szinttel lejjebb nyúl, és a kis forradalmárokról szól, például Gérard-ról, a szolgából lett szabadságharcosról és Andrea Chénier-ről, az 1762-1794 között élt, majd valóban lefejezett lánglelkű költőről. Az opera fő témája ennek megfelelően a véráldozatokat követelő szabadság kivívása, ám az önmagában csupán férfimunka volna, így a szüzsét színezi és csavarja a beteljesülésre vágyó szerelem motívuma, amely XIX. századi drámához illően nem jön könnyen, ám végzetes bosszúba torkoll. 

A Maddalena nevű grófkisasszony ugyanis nem csak Chénier szívét ejti rabul, de tudtán kívül a saját szolgájáét is, aki féltékenységtől hajtva keveri majd a szálakat. Hamis vádakon alapuló feljelentést ír a – számára is nyilvánvalóan ártatlan - költőről, amit később, a lány áldozatkész szerelmét látva visszavonna, de akkor már késő. Chénier és kedvese együtt vonulnak a vérpadra, Gérard pedig önkritikusan elelmélkedik azon, hogy hivatásos szabadságharcosként mekkora jellemtorzuláson ment keresztül. (Milyen szép idea!)

Világhálón is közvetített produkcióhoz illően, Bodolay Géza nagyvonalú eleganciával és áradó bőséggel tette színpadra a darabot, amit még emelt a vidéken elképzelhetetlen, spórolásmentes jelmeztár is – Velich Rita munkája -, melyet a budapesti Operaház kölcsönzött. Díszlettervezőként Székely László csatlakozott a rendezőhöz, aki a játékteret optikailag jócskán megnövelte, a beállított tükröződő felületekkel és a palotajelenetnél használt perspektivikus fotóval a mélyülő tér és a sokszorozott tömeg illúzióját keltette. 

Leila Zlassi és Réti Attila
Leila Zlassi és Réti Attila
A berendezés geometrikus egyszerűségű tárgyaiban nem a kor, hanem az eszme szimbólumai öltenek testet, mint például a francia trikolór színeire festett padok, amelyek ide-oda mozgatva és/vagy egymásra téve alkotnak különböző, funkcionális játéktereket.

Tény, hogy mindig történik valami a színpadon (azon kívül, hogy közben énekelnek), talán túl sok minden is. A guillotine-nak például menetrendszerű járata van a takarásból a színpadra, de hasonló szorgalommal bukkan elő a halál néma angyala is a vészjósló fordulatok idején. Bodolay iróniája és fekete humora mindeközben rendületlenül működik. Itt nem a szekrényből esnek ki a csontvázak, hanem rendre a padok alatt bújnak meg, s mind közül a legmorbidabb, amikor a szerelmesek „Együtt a halálig” strófája egy csontvázat rejtő pad tetején zeng fel.

A rendező egyébként bejátszatja az egész színházat. Már a közönséget is rizsporos parókás hölgyek és urak várják az előtérben, később a nincstelenek csoportja a hátunk mögötti, nézőtéri ajtót löki be, majd a darabbéli rend őrei és a főszereplők is a földszinti egyes páholyba mennek „félre”.

Az opera egy víg estéllyel kezdődik, ahol a frivol jókedvet Vajda Júlia dirigálja nagy rutinnal Coigny grófnőként, a szolgahadat és a későbbi fordulatokat pedig Réti Attila Gérard-ja működteti - a darab végéig kitartó – vehemens hangi energiával. A forradalom sunyi hátulnézetét a remek Szerekován János besúgója szemlélteti nyájasan magabiztos szerepformálásban, a csendes, mély drámát pedig Szonda Éva vak vénasszonya hozza a színpadra, egyetlen jelenésével is nyomot hagyva. 

Jelenet az előadásból. Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál
Jelenet az előadásból (A képek forrása: Armel Operaverseny és Fesztivál)
Bodolay lazán, némi cinizmussal gördíti bele a cselekményt az egyre elfajzottabb eseményekbe (a szent cél érdekében begyűjtött ékszerekből például a saját zsebekbe is jut) a nagyüzemi öldöklésen át a gépies, látszat törvényszerűségig.     
A premier azonban a zsűri számára kizárólag Chénier és Maddalena szólamáról szólt, ugyanis az őket megformáló énekesek versenyeztek. Chénier szerepében a spanyol Eduardo Aladrén, Maddalenaként pedig a francia Leila Zlassi jutott a döntőbe. Mindketten rendelkeznek színpadi gyakorlattal (Zlassi francia, Aladrén amerikai, utóbb pedig német színházakban lépett fel), olykor mégis úgy tűnt, az akciógazdag rendezésből nem könnyű kitűnniük. Ennek ellenére állták a sarat, és minden tekintetben összeillő párt alkottak. Hangbéli teljesítményük és színpadi hitelük a végső, negyedik felvonásbeli nagy duettben csillant meg igazán, ebben ragyogtak, éneklésük valódi zenei élményt, átszellemültségük megindító pillanatokat teremtett.

Az Armel Operaverseny lényege a „kettő az egyben”, mert azon kívül, hogy elsősorban az énekesek versenyéről szól, a befogadó produkciót kiállító színház is gazdagodik egy repertoárdarabbal. A Pál Tamás által vezényelt mű tehát Szegeden – a verseny után honi főszereplőkkel – az évadban még látható lesz.
 
Szerző: Ibos Éva
Szerző:  Umberto Giordano,  Cím:  Andrea Chénier,  Rendező:  Bodolay,  Vezényel:  Pál Tamás,  Szereplők:  Leila Zlassi, Eduardo Aladrén, Vajda Júlia, Kálnay Zsófia, Réti Attila, Altorjay Tamás, Cseh Antal, Szonda Éva, Szélpál Szilveszter, Decsi András, Taletovics Milán, Szerekován János, Tarnai Dávid,  Közreműködik:  a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház énekkara,  Karigazgató:  Kovács Kornélia,  Díszlet:  Székely László,  Jelmez:  Velich Rita