Szép, de nem kanti értelemben, nem is úgy, ahogy Goethe szépnek találta volna. A szépségnek ez a súlytalan és zavartalan, sötét árnyak nélküli fajtája oly jellemzően francia, hogy tulajdonképpen nem francia szerzőknél alig fordul elő. Ez a szépség a mozdulatlan tavaszi esték szépsége. Ha képet kívánnánk társítani hozzá, akkor mindenképpen langyos homokdűnék közt a tenger felé futó gyermeket, könyvvel pokrócon heverészőket, naplementenézőbe induló vándorokat állítanánk mellé. Ebben a szépségben a tavasz erői működnek, melyek Rilke szerint nem kedveznek az elmélyülésnek. Inkább csak érzés, mint élmény, és mintha abban is egészen biztosak lehetnénk, hogy ennek az érzetnek köze van a jóléthez. Ez a balbeci tengerpart és a Vinteuil szonáta szépsége.

Francois Couperin

Nem minden eljátszott művet, a Csalog Gábor által levezetett koncert nem minden részletét, darabját hatotta át ez a fajta szépség. A Couperin-művekben alig volt érzékelhető, ellenben majdnem minden eljátszott Ravel-opuszban ott volt. A koncert szakadozottságának nemcsak az volt az oka, hogy zongoristánk kevésbé van otthon a „Couperin le Grand” vagyis a Nagy Couperin (a Couperin családban nem egy zenész akadt, és Louis műveiből is játszott már Csalog) zenéjében, mint a XX. századéban. Csalog nem tudta elég érzékenyen, elég sejtelmesen, elég könnyeden megszólaltatni a barokk nagyság zongora- és kamaraműveit, mert túlterhelte, túlépítette a programot. A több mint kétórányira nyúló koncert barokk részletei mintha csak igazolásképpen társultak volna a koncepcióhoz, és az volt az érzésem, nem egy lekéredzkedett volna, megelégelve társutas szerepét.

A koncepciót kissé zavarosan fogalmazza meg a Concerto Zeneházban kapott, fejcsóválásra késztetően gyenge műsorlap: „a sorozat címe: Tükröződések, utal Ravel Miroirs című sorozatára, de egyben az egész sorozat műsorszerkesztési elveire is. Minden koncerten különböző korok, stílusok zenéit állítjuk egymással szembe, tükröztetjük azokat – kapcsolódási pontokat, vagy éppen ellentéteket keresve, melyek vonzhatják is egymást”.

Csalog Gábor meglehetősen elfogódottan kezdett bele a Pieces de clavecin-be: imitálni próbálta gyengédebb, rövidebb billentéssel a régi zenés játékot, de hangszere erősen ellenállt, csak a szikrázó, vidámabb utolsó daraboknál, Az öreg nemesuraknál, Az egyenruhások indulójában szólalt meg igazán Couperin, igaz, itt már ereje teljében.

Versailles komponistáját maga J. S. Bach is sokra becsülte, műveiből felesége számára még részleteket is kimásolt. Couperin olyan elméleti műveket is jegyzett, mint A csembalójáték művészete (L’art de toucher le clavecin), és elmélkedő művet írt a disszonanciakezelésről A kíséret alapelve (Règle pour l’accompagnement) címen. Az utóbbiban leírtak Csalog játékán akkor lennének igazán számon kérhetők, ha nem egy szinte mai szerző műveivel állította volna Couperin alkotásait párba.

A Királyi koncerteknél is éreztem némi bizonytalanságot, hogy a játszók még nem érzik, nem értik teljesen e művet, nem kaptak rá erre a zenére. A modern hangszerek olykor vészjóslóan rikácsoltak, töredezetté vált a darabok többsége.

Maurice Ravel

A műsorlapon nem voltak feltüntetve az előadók. A következő koncerteken ezt a hiányt illenék pótolni, mert ha nem járok utána, nem tudom meg, hogy az ebben a darabban kiemelkedően játszó oboistát Dienes Gábornak hívják, és bár felismertem a kiváló fuvolistát, Kaczander Orsolyát, ha nem kapok próbalistát, nem írom le, milyen nagyszerű volt most is. Nem rajta múlott, hogy a francia Bachnak aposztrofált szerző szellemessége, természetessége, elbűvölő kelleme – Debussy ezekért becsülte őt – nem teljesedhetett ki.

A Ravel darabokra minden a helyére került. A Couperin emlékezete (bár a címet én inkább sírjának fordítanám…) két részletének előadását nem jellemezte az intonációs bizonytalanság, ezek már az említett értelemben szépek voltak és csiszoltak. Különösen a menüett előlegezte meg a Mallarmé darabok – az előzményeket tekintetbe véve mondhatjuk – hökkentően nagyszerű interpretálását.

Ismét kénytelenek vagyunk a műsorlapot kárhoztatni: nem volt feltüntetve, hogy a dalokat nem más énekli, mint egyik legnagyobb énekesnőnk, az egyre inkább nemzetközi sztárnak is mondható Baráth Emőke. Hangja tiszta, nyugodt, és ezeket a Ravel dalokat szépen deklamálva, valószínűleg a francia szöveget értve, a dalok sejtelmességét érzékeltetve, nem suttogva, hanem nemesítő visszafogottsággal adta elő. Somogyi Péter vezette a szolid hegedűsöket, s ebben a furcsa hangszerelésű műben ismét lehetőséget kapott Kaczander Orsolya és a Concerto Zenekar jeles klarinétosai, Puha György és Pápai Ákos.

A szünet után következett a koncert legszebb – a szép szigorúan az említettek szerint értendő – pillanata, Csalog Gábor mesteri Pavane (egy infánsnő halálára) előadása. Itt vált számomra érzékelhetővé, hogy Csalog tulajdonképpen Ravel Couperin-értelmezéséből, illetve inkább félreértelmezéséből indul ki. A XX. századi szerző tulajdonképpen romantikus eszményeket kér számon a XVIII. századin. Billentyűs és kamaradarabjait programzeneként, érzés-láttató zeneként értelmezve, saját zenei eszményét is belelátva a francia Bach műveibe szerezte Ravel az hommage zenéit. Ez a zenei eszmény a normandiai partok látványtól gyakran elaléló Debussy eszményéhez áll igazán közel, nem a francia udvar zenéjéhez. Az eszmény lényege pedig az átlátszó, sejtelmes szépség, és ez adta Csalog Gábor Pavane-interpretációjának esszenciáját is, ami egyébként Martha Argerich értelmezéséhez áll a legközelebb.

A Pavanét követően Baráth Emőke abban az örömben részeltetett bennünket, hogy hallhattuk előadásban a Leçon de ténebres részleteit, s a francia barokk nyelvét ő sokkal természetesebben beszélte, mint a hangszeres zenészek.

Az est Ravel szellemes, olykor kifejezetten erőszakosan megszólaló Triójának előadásával ért véget. Ha csak ez a Trió, a Leçon de ténebres, a Ravel zongoraművek képezik az este programját, kicsit jobb szívvel mondanám, hogy olyasfajta sorozat kezdődött el a Concerto Zeneházban, amelyre érdemes figyelni, amelyre érdemes eljárni. De mondom így is: a következő koncerten Beethoven és az Usztvolszkaja lesz terítéken, és elhangzik majd Csalog Gábor előadásában az op. 111-es szonáta – s ezt, ha a másért nem, hát a Doktor Faustus miatt nem fogjuk kihagyni…