Ezekből indult ez az írás (aztán lassan nőtt és növekedett), amely semmiképpen nem elemző vagy összegző mű, csupán gondolatfutamok gyűjteménye, a teljes szubjektivitás fenntartásával, ami – kritikáról lévén szó – végül is teljesen rendjén való. Ennek megfelelően kritikán az értendő, amit én kritikának gondolok és akként olvasok – és így tovább. Remélem, mindezzel együtt valami haszna talán lesz.

(szándék) „A színikritika azzal tudja megtisztelni már ezt a szándékot is (ti. a Miskolci Nemzeti Színház új vezetésének törekvéseit – UI), hogy szorosabb figyelemmel kíséri a miskolci eseményeket, és komolyan veszi mind a színházcsinálók szándékait, mind önnön kritikai feladatát: állításokat fogalmaz meg a tapasztaltakról, amivel nem feltétlenül kell egyetérteni, inkább egyfajta ajánlat arra, hogy gondolkodjunk arról, amit láttunk. Arról is, ami tetszett és arról is, ami nem. De főleg arról, hogy miért.” Ezt a szöveget a Műút című folyóiratban hamarosan megjelenő Mi és Miskolc-kritika bevezetőjében írtam, amikor már megkaptam a Revizor megtisztelő felkérését. Úgy gondoltam, indokolni kell, eddig miért nem jelentek meg rendszeresen kritikák a Műútban a miskolci színház előadásairól, hiszen nem egy frissen alakult műhelyről, hanem egy 188 éves intézményről van szó. Bár nem vagyok szerkesztője a lapnak, a döntést érteni vélem, ahogyan azt is, hogy a Mi és Miskolcról fontosnak tartja a lap a kritikát. A Miskolci Nemzeti Színház az elmúlt években színházüzemként működött: előadást előadás követett, erősen ingadozó, de jellemzően tisztesen középszerű – vagy némileg gyengébb – színvonalon, különösebb izgalom és innováció nélkül. A színháznak a műsorra tűzött darabon kívül semmiféle mondanivalója, közlése nem volt a miskolciak számára, a közönségben számára az volt a legfontosabb, hogy közönség, amely megveszi a jegyet és a bérletet. Ráadásul Miskolc, az ország harmadik legnagyobb városa és vonzáskörzete lakóinak számára nincs alternatíva: ami a színház négy játszóhelyén zajlik, az a színház. Értelemszerű, hogy ha a színház kommunikációt hirdet a nézővel, máris sokkal érdekesebb, izgalmasabb a helyzet, tehát kritikára méltóvá válik.

(haszon és társadalom) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kritikának ne kellene a középszerű, üzemben készült produkciókat megtekintenie, arról hírt is adnia, hiszen a teljes képhez ez nagyon fontos. A 7óra7.hu-n a fenti gondolatmenet ellenére is követtük a Miskolci Nemzeti Színház előző időszakának előadásait és munkáját. Hiszen a fentiek fenntartásával azért lehetett találni mind teljesítményeket, mind jellemző jelenségeket. Ezek összessége tud adni képet az egészről, s talán valahol ez a kritika célja, legalábbis – ismét hangsúlyozom – szubjektív értelmezésemben: képet adni arról, hol mit gondolnak színháznak, ez milyen viszonyban van velünk, nézőkkel, a hétköznapi emberek hétköznapjaival, a mi színházfogalmunkkal; mit tud adni a színház, társadalmilag mennyire képes hasznos lenni. A társadalmi haszon értelmezése elég tág: lehet haszna egy színvonalasan szórakoztató nagyszínházi előadásnak és egy posztdramatikus, alternatív formanyelven kísérletező padlásszínházi produkciónak is. Más-más ez a haszon, ahogy az előadások is mások. És nem mindegy, nagyon nem, hogy valaki a saját vagyonából vagy az állam – vagyis áttételesen az adófizetők – pénzéből milyen előadást produkál. Hiszen közpénzből nem lehet a rövid távú érdekeket kiszolgálni, miért fizessen nyolcmillió adózó azért, hogy 200-300-400-1000 néző egy adott estén 3 órán át „mindössze” jól érzi magát? Ahhoz, hogy ennek társadalmi haszna legyen, túl kell mutatni azon a bizonyos estén, azon az adott alkalmon – valahogyan. 

Hogy erről a haszonról vagy akár az egyes előadásokról az egyes kritikusoknak eltérő véleménye van, az egyáltalán nem baj. Akár egy kritikus tevékenységéről, akár egy orgánumról, akár a kritikusok összességéről beszélünk, a kritikák összességének kell kiadnia valami érvényeset, hiszen a kritikus egyrészt szubjektív, másrészt az egyes előadások is mások, önmagukhoz képest is. (Ezért bornírtság a színházaknak egyetlen előadásra becsődíteni a kritikusokat, már amelyik színházban van annyi önérzet, hogy eltűrje a véleményt. Mert mit árthat egy rossz kritikusi vélemény egy jó előadásnak? Arról nem is beszélve, hogy a kritikusok sem értenek egyet egymással, ha annyira jó egy színház, előbb-utóbb a kritika is megtalálja magának. Már azon egyszerű oknál fogva is, hogy az évente sok-sok előadást látó emberek is vágynak és kíváncsiak a jó produkcióra.)

Azonban szeretném hozzátenni – nem belemenve a ki és mi a kritikus kérdéskörbe, ugyancsak nem élve a kritikusi identitás firtatásának izgalmas lehetőségével –, hogy a kritika mint olyan rendkívül heterogén dolog. Éppen most néztem át a Színikritikusok Díja jelölőlistáit az októberi SZÍNHÁZ-ban, és – mint minden évben – helyenként leesett az állam. Nem egyes jelöléseken – arra azt mondom, de gustibus non est disputandum. Hanem azon, hogy egyes jelölősorok – szerencsére ez a kivétel – nem csak hogy konzekvens értékpreferenciát nem tükröznek, de számomra tökéletesen ellentmondásosak, egyszerűen nem tudom belőle megállapítani, hogy az adott kritikus számára mi a minőség, a jó színvonal fokmérője. Tudom, hogy az mindenki számára más, de ha a rendszer logikája átláthatatlan, az, úgy gondolom, valamit jelent. A hiba nyilván bennem van, próbálom keresni a közös nevezőt. 

(szakma) Ennek ellenére mégiscsak a kritikáról próbálok gondolkodni, az most a feladat. Nemrég a kezembe került a VI. kategóriás pályázatok elbírálása szempontjainak listája, ahol a „külső szakmai”, a szakmai társadalomban való megmutatkozást vizsgáló szempontok első kérdése, hogy „Milyen a pályázó kritikai jelenléte, megítélése?” (A további kérdések a hazai és nemzetközi fesztiváljelenlétre, díjakra, kitüntetésekre, együttműködésekre vonatkoznak e részben. Nota bene: az állami támogatásra ácsingózó kőszínházaknak miért is nem kell időről időre megmérettetniük magukat ilyen és ehhez hasonló szempontok alapján?) Most ne firtassuk e szempont megítélésének hogyanját – ha már a bíráló bizottságban kritikus egyáltalán nem vesz részt, a Színházművészeti Bizottság tagja, Vidnyánszky Attila meg egyenesen kérkedik azzal, hogy nem olvas kritikát (amit következő mondatával természetesen meg is cáfol) –, csak vegyük észre: nem véletlenül szeretné a szakmai diskurzust kisajátítani magának a színházi szakma egy része. 

Felmerült már, hogy maguk a színházak (!) képeznek „kritikusokat” – noha a kritika a közvélemény hangja, a polgári nyilvánosság legcsodálatosabb vívmányainak egyike. A kritikus gondolkodás a demokratikusan gondolkodó állampolgár sajátja, természetesen nem csupán a színházat, hanem az élet bármely szegmensét illetően. Azonban az elmúlt húsz (-harminc-hetven-száz) évben kibontakozó kulturkampf odáig jutott, hogy az uralkodóval ellenkező véleményt nem kell, hogy tisztelet illesse meg. Azok a színházi alkotók, akik a színikritikát nem tartják a színházi szakma részének, jobb, ha elgondolkodnak azon, mi lesz, ha a politikai kritikát egy adott ponttól kizárja a közbeszédből a politika (mondjuk a politikai véleménynyilvánítást büntetőjogi kategóriává teszi), mondván: csak a politikusok foglalkozzanak a politika kritikájával – azok, akik végigkísérték a folyamatot, akik lojálisan viszonyulnak a politikusokhoz. A többi adaptált marhaságot tessék ideképzelni, halljuk eleget.

Elég baj mindannyiunk számára, hogy egy ilyen felvetés ma nem hangzik abszurdnak. A valódi színházcsináló kiáll a kompetens kritika léte mellett (esetleg emellett kritizálja a kritikát), ahelyett, hogy a maga gondolatainak visszhangzását várná el tőle. A valódi művész megérti, hogy a gondolkodás összetett folyamat, amelynek van egy nyilvánvaló olvasáskészség-alapja, de a következtetés már szükségképpen szubjektív. Hogy a kritikus nem föltétlenül ugyanazt látja az előadásban, amit annak az alkotói. Ahogyan a gondolkodó művész, úgy az értelmes kritikus sem ítél vagy kinyilatkoztat, hanem állít. Érvelve, megalapozottan. A tartalmat nem áldozza föl a blikkfang oltárán. (Fordítva sem követelmény.) Az értelmes kritikus tisztában van azzal, hogy véleménye vélemény csupán. Ebből fakadóan a bármilyen esztétikus és gazdag előadás is kong az ürességtől, ha nincs rá reflexió. A kritika tétje, hogy legyen reflexió, hogy alakuljon ki diskurzus, hogy szülessenek gondolatok (alkotói, kritikusi és nézői szinten egyaránt), és ezek lehetőleg lépjenek interakcióba. Ha ez nem történik meg, abban a kritika is nyilván hibás. 

(mindent nézni?) Az egyik leggyakoribb kérdés, hogy meg kell-e nézni mindent, ami a műsorban van, a teljes kép alkotásához. Egyáltalán: minden kritikus feladata-e a teljes kép alkotása? Mindkét válaszom nem. Nem kell mindent megnézni, nem is lehet. 600 és 1000 közötti az évadi premierek száma Magyarországon a különböző rendű-rangú színházakban. Azonban minél többfélét érdemes. Viszont kárhoztatható-e a kritikusok összessége, hogy a kritikusok nem járnak olyan színházba, amelynek alkotóiban, előadásaiban rendre csalódtak? Hogy nem jár olyan színházba, amely deklaráltan nem színházat csinál, hanem politikát? Hogy nem jár olyan színházba, amely nem teremt kapcsolatot a nézőivel? Amely unalmas? Amely megújulásra képtelen? Amelyben a színházi gondolat csírája sem tapasztalható? (Csak létező példákat sorolok.) A kritikus előítélete – aminek el kell múlnia a függöny felgördülésének pillanatában, hiszen ha nem így történik, nem az előadást látja – általában tapasztalaton alapszik. Fontos tény, hogy ezt a tapasztalatot az új tapasztalat mindig csak gazdagítja. De vajon mi a helyzet akkor, amikor a színház nem látja szívesen a kritikát? A magyar színházak közül sokan 1000-1500 forintos szakmai jeggyel  „segítik” a kritikusok munkáját, vagy egyetlen időpontot (jellemzően főpróbát, jobb esetben bemutatót) ajánlanak fel a megtekintésre. Van, hogy azt sem. Hogy miért? Erre többnyire egy általánosító megjegyzés a válasz: azért, mert rosszindulatot, előítéletet tapasztalt a színház a kritika részéről. Ez a „párbeszéd” általában itt abba is marad.

Persze van olyan is, ahol csak elfogadják, hogy jön ide ilyen furcsa szerzet, és olyan is, hogy kedvesen fogadják az embert, és tényleg érezni, hogy fontos nekik, hogy nem belső, de mégsem teljesen külső, a témában tájékozott ember véleményt mondjon a színház működéséről, az egyes előadásokról. Ám itt is akad olyan, hogy utólag, a kritika ismeretében már nem olyan készségesek. Velünk Vasvári Csaba igazgatása idején Székesfehérváron közölték, hogy nem adnak szakmai jegyet, mert az egyik rendező úrnak „rosszul esett”, amit írtunk róla. Nagy Viktor igazgatása utolsó szakaszában eltanácsoltak bennünket a Győri Nemzeti Színház előadásairól, utólagos rekonstrukció szerint azért, mert a Rent előadásról szóló kritikánkat citálták a képviselő-testületi ülésen, amelyen őt elmozdították. (Egyébként politikus ne akarjon egyetlen kritika alapján kinevezni vagy lemondatni valakit, sokkal praktikusabb lenne komolyan vehető kultúrpolitikát csinálni, igaz, ehhez hosszú távon kellene gondolkodni, ami a mai politikában legalábbis valami távoli délibáb képzetét kelti, arról nem is beszélve, hogy a kultúra fogalmának helyes definíciója is nehézséget okoz.) Blaskó Balázs egri színházában sem vagyunk kívánatosak. (Persze sohasem e bátor férfiak közlik ilyen típusú problémáikat, hanem a titkárnő vagy a sajtós.) Egyébként szándékos, hogy nem – például – Eger városának színházát írok: Blaskó, Vasvári és Nagy ugyanis ilyenkor elfelejtik, hogy ők nem a saját pénzükből csinálnak magánszínházat önnön szórakoztatásukra, hanem az adófizetők pénzéből, és a nyilvánosságra tartozik annak megítélése. Ezek az emberek félnek a független véleménytől, mert érezték/érzik, tudták/tudják, hogy szakmailag kifogásolható a működésük. Nem véletlen, hogy mindhárom jelzett helyen az adott időben drámaian csökkent a színházba járók, a bérletvásárlók száma, s kettőt közülük rövid úton elcsapott a fenntartó, fütyülve az ideológiai kötelékre. Egyébként az ilyen helyzetben, ha kíváncsi marad az ember, vesz teljes árú jegyet (Székesfehérváron így tettünk) és bemegy, vagy azt mondja fél évnyi bemutató megtekintése után, hogy az előadássorozatot jellemző alacsony minőség nem érdekli a továbbiakban (az egri Gárdonyi Géza Színház esete). 

(hitel) Szóval nem kényelmes a független vélemény, valakinek mégis érdemes rámutatni – például –, hogy a Blaskó pályázatában szereplő hangzatos évadtervek – Kortársunk, Shakespeare, XX. század, Isten, Haza, Család stb. – helyett egy-két színmű mellett bizony a korábban annyira lesajnált zenések és szórakoztató darabok kerülnek túlnyomórészt műsorra, hiszen valahogy csak be kell vonzani a nézőt, és azt hiszik, hogy a giccs ilyen. A néző ilyen fokú lenézése és becsmérlése árulkodó. Aztán van a nagy csodálkozás, hogy nem értékel bennünket a szigorúan idézőjelbe tett „mérvadó kritika”, és ilyenkor az első lehetséges lépés a mérvadás kétségbe vonása. A kognitív disszonancia-redukció eredménye a sértődés a kritikára: ha kétségbe vonjuk a kritika vagy a kritikus hitelességét, könnyebben lehet ignorálni az érveit, állításainak tartalmát.

Csakhogy a kritika hitelességét nem a színházigazgató, hanem az olvasó dönti el. A nyilvánosság. Ha nem tart hitelesnek egy kritikust vagy kritikát, akkor nem olvassa, vagy nem ad a szavára. A nem-olvasást a színházi alkotók egy része, mint említettem már, szívesen nyilatkozza mindenfelé, majd már következő mondatával leleplezi magát. Amúgy pont azért olyan a véleménye, amilyen, mert olvas, legfeljebb nem tetszik neki, de ezt nem mondhatja, mert akkor… Mert akkor? 

Érdemes azt is megjegyezni, hogy a színházi szakmán belül is sokszor nagyon markáns vélemények hangzanak el ismereti fedezet nélkül. Valódi párbeszéd nincsen, pedig miért ne nyilváníthatna véleményt bármely színházi alkotó bármely más alkotó vagy műhely munkájáról? Mintha ez tilos, sőt káros lenne, holott éppen ellenkezőleg. Csak a párbeszéd minősége nem mindegy. Ahhoz, hogy a közönség ne csak képletesen jusson be a színházakba, hanem azok az övéi legyenek (mert a színházépületek nem a színészeké, technikusoké, rendezőké, tervezőké, hanem a nézőké), a színháziaknak kellene önmagukkal párbeszédet folytatni, és kapva kapni az alkalmon, amit a kritika ehhez teremt. De mintha ettől mindenki félne, és csak befelé, „egymás között” lenne meg a maga jól kigondolt – és szigorúan zárt, bizalmi körben artikulált – véleménye.

 

Ilyen értelemben a kritikus mintha kivételezett helyzetben lenne, mert „ő bezzeg elmondhatja” (vö. Szinetár Miklós elhíresült, némi sértettségről árulkodó mondata: „Majd ti eldöntitek!”). A feladat pedig az, hogy ne csak ő mondja el, hanem mindenki. Mindenki – értelmesen. Persze lehet, hogy ez naivitás, sőt utópia. De miért ne lehetne törekedni rá? (Ha már a tömegmédia nem törekedik rá. Bodansky György e vitában azt írja: „Miért nincs rendszeres kritikai publicisztika például az Indexen, Origón? Alighanem azért, mert felméréseik szerint célcsoportjuk elenyésző hányada érdeklődik a színház iránt, vagyis nem éri meg. Ez pedig bajt jelez.” Azt azért érdemes ehhez hozzátenni, hogy ez némileg sommás állítás. Az Index és az Origó is közöl időről időre cikkeket – általában a beszámoló és a kritika műfaja között lavírozva – a szerintük érdekes színházi teljesítményekről: Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, Schilling Árpád, Pintér Béla előadásairól, a POSZT egy-egy produkciójáról biztosan olvastam már náluk, az Index blogketrecében rendszeresen – bár nem túl gyakran – szerepelnek színházi témájú cikkek, írások, az Origó pedig egy-egy sorozatával a jelek szerint felvállalta a fiatal színészek közismertebbé tételének feladatát, szóval mégiscsak van valami érdeklődés a színház iránt. Lehet, hogy csak drágállják a kritika árát. De igencsak egyet tudok érteni Bodansky zárógondolatával: „tessék sikeres, jövedelmező blogot írni” – nos, próbálkozik az ember, valamilyen szinten egyelőre működik, a maga nehézségeivel együtt; igaz, ehhez más tevékenység is szükséges, de ki mondta, hogy az ember ne használja a tudását arra, amire csak lehet.)

(a kritika ára) De ha már a nehézségeknél tartunk, nézzük az anyagiakat. Jusson eszünkbe, hogy a színházi alkotók túlnyomó többségét nagyobb részben az állam fizeti (normatív támogatás, tao, pályázati támogatás stb. formájában, a jegyár általában a színházak bevételeinek jóval kisebb részét képezi). Kissé ironikus, amikor ők, akik tulajdonképpen a köz alkalmazottai, elvárásokat fogalmaznak meg a kritikussal szemben, akit áttételesen és esetlegesen ugyan szintén támogat az állam (NKA), de ennek mértéke és bizonyossága meg sem közelíti az államilag dotált színházak alkalmazottaiét, és gyakorlatilag fillérekért dolgozik. Csak illusztrációképpen, mennyibe kerül egy kritika: teszem azt, Nyíregyházán van egy előadás, amit meg szeretne az ember nézni. Jó esetben felszáll a színház által küldött buszba (mert Nyíregyháza időnként megtiszteli ezzel a kritikust), rosszabb esetben maga elmegy autóval (oda-vissza 480 km; átlagfogyasztó autóval bő 38 liter, 450 forintos benzinnel számolva 17100 forint, kifizeti a jelképes összegű 300 forintos szakmai jegyet, amellyel utoljára bemehet mondjuk a Krúdy Kamarába, az utazás és az előadás 7-8 órát, a cikk megírása további 2-3-4-5 óra) vagy vonattal, ami olcsóbb (2×4840=9680 forint), de ez az egész napot igénybe veszi, hiszen csak délutáni előadást lehet így megnézni, az utolsó még aznapi vonat este 6 és 7 között indul vissza), és ott tartunk, hogy egy kritika, amelyet nem a színház „szervez le”, 10 és 25 ezer forintos költséget jelent. Egyetlenegy! (Persze sarkítok, hiszen a Móricz Zsigmond Színház a legtávolabbi a határokon belül, no de miért lenne kizárva a kritikai közvéleményből a beregszászi, a temesvári, a kolozsvári vagy a sepsiszentgyörgyi teátrum, amelyek még sokkal távolabb vannak?) Vagyis egy kritikus tulajdonképpen azért keresne, hogy hódolhasson a kritikai hobbijának? Ezt a pénzt ugyanis nincs olyan orgánum, amely kifizetné neki, és nincs olyan orgánum, amely megengedhetné magának, hogy rendszeres útiköltség- és szállásfizetéssel figyelemmel kísérje a kassai, szatmárnémeti, csíkszeredai, újvidéki stb. műhelyek helyi munkáját, legfeljebb vendégjátékait, ami nem éppen ideális állandó megoldás. Persze lehet járni helyben is színházba, ez a legalacsonyabb ár: szakmai jegy + az előadás időtartama + utazás + cikk megírása – ennek a költségét kell ráfordítani. Ha kiszámoljuk, ez sem olyan kevés, pláne, ha nagyot szeretne meríteni az ember. 

(milyen a kritika?) A primitívtől és az olvashatatlanul unalmastól kezdve a slendriánon, modoroson és ódonmód terjengősön át a fellengzősig-lenézőig, modernkedőig, trendiig és a stílusosig, sziporkázóan eredetiig, szakmailag tökéletesen hitelesig mindenféle kritika előfordul. Természetszerűen. Ám könnyen előfordulhat, hogy az ember akár már pár nap távlatából máshogyan írna meg egy kritikát. Éppen ezért nem árt tudatosítani azt, amit e vitában Bogdanov Edit fogalmazott meg: „A kritika a tudomány és művészet határán egyensúlyozó írásmű, s szabályai, alkotói módja lényegileg nem különbözik más alkotásétól.” Így van: a kritika is alkotás, amely függ készségtől, tudástól, állapottól, tehetségtől. Bogdanov Edit mondandójának lényegével maximálisan egyetértek, hozzátéve: hiszek abban, hogy bármilyen alkotás – így a kritika is – lehet egyszerre szakmailag helytálló, hiteles és olvasmányos (ne ijedjünk meg a szótól: pop). A kritika egyébként ugyanúgy lehet (és kell is, hogy legyen) kritika tárgya, mint egy színielőadás, bár a kritikára érkező reflexiók sokszor öncélú vagdalkozásba, személyeskedésbe mennek át, meg akarván védeni a „megtámadott” alkotót, akinek a kritika sohasem a személyét, hanem a munkáját kell, hogy értékelje. (Nem történik mindig így.) Ismét csak a nyilvánosság feladata ezt megítélni. Mindezzel együtt a kritikát nem lehet beskatulyázni, „megrendszabályozni”, „objektivitásra” bírni – olyan, hogy objektív kritika, nem létezik. 

(objektív) Mégis számtalanszor éppen ez kéretik számon. Megpróbáltam hát nemrég írni egyet, az efféle elvárásoknak megfelelni próbálva, de szándékaim szerint erőteljesen éreztetve az iróniát. Amikor közzétettük (http://7ora7.hu/programok/felrelepni-tilos/nezopont), a visszajelzésekből kiderült: volt, aki vette a lapot, és értette a mögötte lévő lesújtó véleményt, de volt, aki – az alacsony pontszám és az abszurd aláírás ellenére – komolyan vette, hogy az inkább rajongói levélre emlékeztető, totális elfogadáson alapuló, felkiáltójelek tucatjával tűzdelt, nehézkes stílusú írásmű valódi kritika (noha észlelte annak ellentmondásait). Tanulságos teljes terjedelmében olvasni az elismerő hozzászólást: „Nagyon kedves, lelkes írás, ami komolyan veszi feladatát, azaz az előadásról tájékoztat. Illetve inkább az előadás hangulatáról, ami miden bizonnyal valóban fergetegesen jó lehet, már a komédia szerzőjének neve is garanciát jelent erre. A szerző lelkesedését érezni a sorokból és azt hiszem mindenkinek, aki részt vesz egy előadás létrehozásában alapvető célja, hogy ezt váltsa ki a közönségből, a kritikában pedig valóban a közönség hangját lehet hallani. Nem profi, szakmai szempontból elemzi az előadást, de még erre irányuló szándékot is fel lehet fedezni az írásban, méghozzá nem okoskodó, benfenteskedő módon, hanem például azzal, ahogy kitér a díszletre, jelmezre – tudván, hogy milyen fontos szerepük van az összhatásban. Stilisztikai, nyelvi szempontból igényelne egy alapos »átfésülést« (»már címe is sokat árulkodó«, »körmönfontoskodó férjúr«, szóismétlések, a mondat ívének felkiáltó jellel való megszakítása…stb.), de talán éppen naiv bájának köszönhetően, kedves, mosolygós olvasmány. Még akkor is ha nem igazán tudtam meg belőle, hogy milyen volt valójában az előadás.”

Hát tényleg nem. E szövegnél árulkodóbb forrást talán nem is lehetne találni arra vonatkozóan, milyen a kritikával kapcsolatos közgondolkodás, hát ha hozzávesszük azt, hogy az idézett sorok szerzője legjobb tudomásom szerint „szakmabeli”. (Elvileg közhely, de úgy tűnik, érdemes leírni: nem, a darab szerzője nem jelent garanciát semmire egy előadás tekintetében.)

Tanulság nincsen, talán csak annyi, hogy időnként jó átgondolni, mi mentén dolgozik és fogalmaz az ember, ahogy érdemes azt is észben tartani, hogy nem baj, ha nem értünk egyet valamiben. Addig jó, amíg vitatkozni lehet – ha már nem lehet, sem a művészetnek, sem a kritikának sincs semmi értelme.