William Mayer: Haláleset a családban / Armel Operaverseny 2012
2012.10.15.

Amikor szenvedésem százhetvenedik perce környékén egy szereplő azt tudakolja ájtatos arccal, hogy ki a megmondhatója, mekkora gyötrelem, mekkora fájdalom a földön élni, legszívesebben felüvöltenék: én, én, én. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Vannak művek, amelyeket ahelyett, hogy nézők előtt mutogatnak, alsó hangon háromszáz évre titkosítani kellene, több generációt megóva ezzel az egyszerű, ám hatékony módszerrel a garantált ízlésficamtól. Be kell, hogy ismerjem: nem vagyok szakértője a kortárs amerikai operairodalomnak (jelentkezzen bátran, aki az), így aztán még csak elképzelni sem tudom, hogy William Mayer jövőre harmincéves, annak idején a National Institute for Music Theater által az év legjobb új operájának címével kitüntetett műve helyi értéken mit képvisel, mennyit ért születésekor és mennyit ér ma.

Philippe Boracr és Miksch Adrienn
Philippe Boracr és Miksch Adrienn
De az is lehet, hogy szükségtelen ezen vívódni, hiszen az Armel Operaverseny mégiscsak nemzetközi megmérettetés, élő netes közvetítésekkel és ehhez illő felhajtással, ergo eleve feltételezhetjük, hogy a szervezők olyan operákat választanak, amelyek nem csak egy mikroszkóppal azonosítható nagyságú populációnak adnak felejthetetlen perceket, hanem akár több millió (na jó, pár ezer) nézőnek a világ minden pontján. Hogy a Haláleset a családban című zeneműnek kik volnának az ideális befogadói, arra tippelni se mernék. A műsorfüzetben olvasható zagyva rezümére először legyintettem, de kiderült, hogy komolyan kellett volna venni az ott leírtakat: ennek az operának tényleg se füle, se farka, merthogy nem történik benne semmi az égvilágon, ráadásul háromórás időtartamban álcázza magas művészetnek a szenvelgő önelemzést és a mániákus önismétlést. 

A szerzőnek szemmel láthatólag fogalma sincs a dramaturgia alapvető szabályairól, zenéje pedig amolyan jellegtelen és megjegyezhetetlen musicales-filmzenés egyvelegnek hat, kis amerikai népzenével meg csipetnyi gospellel. Mindez akár egy gondolat- és fájdalommentes estét is jelenthetne, ha nem tartana oly elviselhetetlenül sokáig, ráadásul azon a bosszantó tényen igazán nehéz túltennie magát az embernek, hogy bonyolult és mély történetként próbálja eladni a semmit. Az amúgy is túlbeszélt és túllihegett operának ugyanis van vagy fél tucat befejezése, vagyis olyan pontja, ahol a legcsekélyebb hiányérzetet sem okozná, ha a zenészek egyszerűen felállnának és kisétálnának a zenekari árokból. Ijesztő azzal szembesülni, hogy ebben az operában tényleg mindent kimondanak: miközben a főszereplő a közte és felesége között húzódó szakadékról énekel nagyon-nagyon hosszan, a nő egyszer csak megjegyzi, hogy ne beszéljen tele szájjal – erre varrjon gombot, akinek még van hozzá cérnája. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Itt mindenki úgy tesz, mintha egy titokzatos labirintusban bolyongana, miközben csak egy töküres szobában járkál fel s alá. Zöldy Z. Gergely absztrakt és praktikus díszletét tekintve ez szó szerint értendő: a színpad feketeségéből hátul a magasban fehér korlátos híd emelkedik ki, alatta meg a rengeteg helyszínt pótló egyetlen: egy nyitható, csukható, átvilágítható és átjárható kék falakkal és piros élekkel rendelkező kocka. (Benne meg egy kisebb, kék kocka, amely lehet fridzsider, gyerekszoba, gardrób és reggeliző asztal – bár ez utóbbinak kicsit kényelmetlen, hiszen nyilván a koncepció dobta ki magából a széket, így a főszereplőnek térdelve kell tálcája fölé görnyednie, szívből megnevettetve az addigra már elgyötört recenzenst.)

Már a minimalista látványvilágból is kitűnhet, hogy Alföldi Róbert rendezőként menteni próbálta a menthetőt: a csöpögős, naiv és érzelmes kliséket szenvtelen, mértanias mozgalmassággal igyekezett elviselhetővé tenni. Az USA déli részén, a konzervatív Tennessee-ben majd’ száz éve zajló események nagyjából bárhol és bármikor megtörténhetnének: a zugivó apa és a bigott anya között kallódó kisfiú, Rufus nézőpontja lesz az uralkodó. A fiú valamilyen rejtélyes okból kifolyólag hol élőben, hol bábfiguraként jelenik meg a színen, az őt szinkronizáló, a tapsrendig láthatatlan szoprán (Jami Leonard) énekhangján szinte tapintható a nagyok világára való rácsodálkozás és az azzal szembeni értetlenség. Az apa és fia közötti erős érzelmi szálakat a két alak finom, jelzésszerű egybeolvasztásával tudatják velünk. A bizarr hármast seregnyi alak veszi körül, barátok, rokonok és üzletfelek, akik leginkább többszólamú kórusban szeretnek panaszkodni sorsukról, majd kisvártatva örülni annak. 

Philippe Brocard. A képek forrása: Armel Operaverseny
Philippe Brocard (A képek forrása: Armel Operaverseny)
Az opera egyetlen versenyszerepét, az ivást és vezetést választó, így aztán halálos balesetet szenvedő férj és apa figuráját, Jay-t Philippe Brocard jeleníti meg: amellett, hogy igazán ügyesen bánik az előadáshosszat rá testált bábbal, kulturált, kellemes, telt hangja van, ám a vége felé mintha fáradna, túlkiabálja a zenekart és a színen lévő tucatnyi énekest. Az Armel Operaverseny követőit bizonyára nem lepi meg a tény, hogy ezúttal is színesebb, izgalmasabb alakítást nyújtott valaki, akinek a szerepét érthetetlen okokból nem értékeli majd az idén hét férfiból (!) álló zsűri. A tavalyi, egészen más okokból rémes Francesca da Rimini (kritikánk itt olvasható – a szerk.) címszerepében már akkor is ragyogó Miksch Adrienn itt a feleség és anya Mary-t játssza, aki a sok, zsírkrétával megrajzolt alak közé végre hoz egy kis életet. És persze valódi tragédiát: az énekesnő a nehezebb végéről fogja meg a szerepet, amikor nem bigott kékharisnyát játszik, hanem érző, aggódó asszonyt, akit kisszerű környezete lassú, kitartó munkával húz le a mocsár mélyére. 

A Center for Contemporary Opera társulatára sem lehet panasz: lelkesen és jó energiákat mozgósítva, tulajdonképpen tehetségesen birkóztak meg a rájuk mért kihívással. Egy olyan feladatot hajtottak végre, amelyre az amerikaiak a jelen írás címében szereplő – amúgy William Mayer librettójából kölcsönvett – kifejezést használják. Mifelénk úgy mondanák: lehetetlen küldetés.
 
A produkció elnyerte a közönségdíjat, továbbá a zsűritől a legjobb produkció díját, Philippe Brocard a legjobb férfi opera-előadó díját, Miksch Adrienn pedig Ókovács Szilvesztertől a különdíjat vehette át - a szerk. megj.  

Szerző: William Mayer, Cím: Haláleset a családban, Rendező: Alföldi Róbert, Vezényel: Sara Jobin, Szereplők: Philippe Brocard, Miksch Adrienn, Jami Leonard, Oliver Holmes, Vira Slywotsky, Gabriel Manro, Todd Wilander, Nora Graham-Smith, Sarah Miller, David Neal, Joshua Jeremiah, Brooke Larimer, Ashley Kerr, Judith Skinner, Sarah Miller, David Gordon, Aaron Theno, Díszlet és jelmez: Zöldy Z. Gergely, Közreműködik: Szegedi Szimfonikus Zenekar