Az Artopolis Egyesület megalakulásának évében, 2008-ban szervezte meg először a PLACCC Fesztivált – az idei immár a hatodik volt, 2010-ben ugyanis nemcsak Budapesten, hanem Pécsett is megrendezték, hiszen abban az esztendőben Baranya megye székhelye volt Európa egyik kulturális fővárosa. A korábbiakhoz hasonlóan az idei tíznapos eseménysorozat is helyszín-specifikus programok létrehozását tűzte ki célul, külföldi és magyar alkotók, művészcsoportok együttműködésére épülve.

Az első program, amelyen részt veszünk, rögtön komoly kihívás elé állít: androidos okostelefon kell hozzá. Szerencsére azokra is gondoltak, akik még nem jutottak el a technikai fejlődés ama fokára, ahol ez a kütyü már mindennapi életük része, úgyhogy a részvételi jeggyel ingyen lehet készüléket bérelni. (Egy jeggyel többen is, csapatban is játszhatunk.) Akitől megkapjuk a telefont, beállítja nekünk, de kiderül, hogy nem működik megfelelően, csere, ám a második GPS-e sem akar engedelmeskedni, végül harmadik nekifutásra sikerül, némi magyarázat után többé-kevésbé megértjük, hogyan kell kezelni, és nekiindulunk. 

A Goethe Intézet Jedermann Kávézójából startolunk, a játék végén ide is kell majd visszatérnünk. Nagyjából a Ferenc körút–Közraktár utca–Vámház körút–Üllői út határolta területen kell megkeresnünk a telefonra feltöltött térképen narancssárgával jelölt pontokat, és ezeket begyűjtve talányosan megfogalmazott szövegek és a hozzájuk tartozó egy-egy fénykép alapján megtalálni a feladványban elrejtett helyeket, épületeket, tárgyakat, szobrokat. Ez a játék, a Tidy City, a TOTEM nevű német–francia kutatási program keretében született. Külföldön már bemutatták, de a résztvevőknek mindenhol egészen más élményben lehet részük, hiszen az alkotók minden városban új játékpályát fejlesztenek ki a helyi erők segítségével. Ahogy haladunk előre, fokról fokra jobban értjük a leírásokba szőtt asszociációkat, és ha volna elég időnk, valószínűleg valamennyi rejtvényt megfejtenénk. De nem is ez a lényeg, hanem a felismerés, a rácsodálkozás öröme, olyan részletek felfedezése, amelyek mellett eddig elmentünk. A fotók és a rávezető szöveg segítségével észrevesszük például a valaha a Kálvin téren állt, és a második világháborúban nagyrészt megsemmisült – az ötvenes évek végén pedig az Erzsébet (akkor Engels) téren újjáépített – Danubius-kút egyetlen épen maradt alakját, a Száva folyót jelképező szobrot a Kálvin tér és a Ráday utca sarkán álló egykori Két Oroszlán fogadó udvarán. Ez a játékos túra csak alátámasztja lokálpatriótaként régóta büszkén hangoztatott meggyőződésünket, miszerint ez a város kimeríthetetlen kincsesbánya – kellő érdeklődéssel, kíváncsisággal mindig újabb és újabb arcát ismerhetjük meg. Előttünk vágott neki a kalandnak két holland turista, a játék angol nyelvű változatával. Egy ponton összefutottunk velük – kiderült, nemigen boldogulnak a feladatokkal. Nem csoda, hiszen a megoldásokhoz számos olyan háttérismeret szükségeltetik, amellyel egy külföldi természetesen nem rendelkezhet. Érdemes lett volna esetleg egy „turista verziót” is kidolgozni.

A fesztivál talán legmeghökkentőbb attrakciója egy szauna volt. Merthogy köztéren állították fel, nem is akárhol: a Műcsarnok teraszán. A cseh H3T Architekti fiatal építészeinek installációja nem csupán művészeti alkotás, hanem eredeti funkciójában is használható. Ottjártunkkor éppen két fiatalember ücsörgött benne, láthatóan élvezve a szokatlan helyzetet, hogy a hőkabin fóliából készült falán keresztül a Hősök tere elmosódott képe tárult eléjük. A szauna keltette képzetek – a lelassult tempó, a nyugalom, az ellazultság – éles kontrasztban állnak a nyüzsgő, forgalmas környezettel. Ez is egyfajta public art gesztusnak tekinthető, akárcsak – mutatis mutandis – Németh Ilona 2003-ban, a Moszkva téren kiállított rekreációs Kapszulája – az „a közösségi térből kiszakított, fél órára-órára igénybe vehető kabin, amely úgy hoz létre egy ideiglenes privát szférát, hogy kihasít egy kicsiny darabot a közös térből” (Dékei Kriszta) –, amely aztán a Ludwig Múzeumba került.

A holland ReFunc csapat és a magyar D1618 Műhely közös, kimondottan Budapestre szabott projektje Pieces/Elemek címmel, az úgynevezett upcycling módszerét alkalmazva, új funkcióval ruházott fel elhasznált, hétköznapi tárgyakat. Mi a Bélaműhely bevonásával a Pollack Mihály téren rendezett esti koncert-performanszukat láttuk, ahol kukákkal, szerszámokkal, hulladék anyagokkal, biciklikerékkel zenéltek, s produkciójuk érezhetően egyre jobban magával ragadta hallgatóságukat. Ezután a két-két darabból álló, nyitott tetejükkel egymásra fordított, így egy légteret képező kukákat egy körbe rendezték, és a felső kukákon vágott lyukon fejüket bedugva a közönség vállalkozó kedvű tagjai egyszerre kezdték el énekelni kedvenc dalukat, a többiek pedig a kör közepén állva vagy fülüket a szemetesek oldalára tapasztva hallgathatták őket. 

A ZimmerFrei nevű olasz művészcsoport két tagja, Anna de Manincor és Massimo Carozzi a PLACCC Fesztivál felkérésére készítették el szubjektív portréjukat a nyolcadik kerületről, Temporary 8th címmel. Korábban forgattak már ilyen jellegű filmet Koppenhágában, jövőre pedig Marseille-ben terveznek hasonlót – a francia város 2013-ban Kassa mellett Európa kulturális fővárosa lesz. A vetítés – amikor az időjárás engedte – a forgatás egyik helyszínén, a Leonardo da Vinci és a Tömő utca sarkán idén májusban nyílt Leonardo közösségi kertben zajlott. (Rossz idő esetén pedig a közeli Grundban.) Amint a művészek az utolsó napon, a film utáni beszélgetés során elmondták, a magyarul nem tudó külföldi szemével próbálták megkeresni a kerület jellegzetes helyeit és figuráit, amiben helybéli urbanisták is segítették őket. Feltűnő volt számukra, hogy a magyarok már egy néhány perces beszélgetésben is rögtön filozofálni kezdenek, nagy, általános kérdéseket boncolgatnak, történelmi sérelmeket sorolnak – szinte rázúdítják mindezt az idegenre, aki először nemigen tud mit kezdeni velük. Aztán, ha már kicsit hozzászokott ehhez a gondolkodásmódhoz, ki tudja hámozni belőle a lényeget. A bő ötvenperces filmben ritkán mutatnak beszélő fejeket, többnyire csak a megszólaltatottak hangját halljuk, angolul vagy magyarul, és valamilyen tevékenység közben figyeljük őket. A filmet nézve, a nyugágyakból ráláttunk a Corvin–Szigony projekt keretében felhúzott, ám a válság miatt félbemaradt, üresen tátongó, hatalmas épületekre, amelyek a vásznon is megjelentek.

Ezzel szemben, ha nem is tökéletesen az alkotók szándékai szerint, de elkészült az a hatalmas falkép, amelyet három fiatal képzőművész a Fix sarok elnevezésű program keretében sgrafitto technikával, kb. egyheti munkával varázsolt a XI. kerületi Váli utca 10-14. közötti, zárt kertre néző két ház egyikének oldalfalára. Ebben a kertben látható Kárpáti Anna (1923-1993) Néger fiú című, 1967-ben készült, de csak 1973-ban felállított műve, amely valószínűleg az egyetlen afrikai embert ábrázoló szobor Budapesten. Modellje egy Alpha nevű ghánai fiatalember volt, akivel a művésznő a hatvanas évek második felében közeli kapcsolatba került. A projekt résztvevői a szobrásznak kívántak emléket állítani oly módon, hogy felkutatták az országban található köztéri alkotásait, és ezek többségét falképükön megörökítették. Mindegyiknél feltüntették a mű elkészültének vagy felállításának évét és az adott település irányítószámát. Szerették volna a Néger fiú adatlapját is felvinni a falra, azonban a ház lakói ebbe nem egyeztek bele, így egy nagyobb rész üresen maradt. Az egyik szobor nemrégiben a gyerekirodalomba is bekerült: a XIII. kerületi Herman Ottó Általános Iskola (Radnóti Miklós utca 35.) előtt ötven esztendeje álló, pontosabban ülő, ölében könyvet tartó lány  – amelynek modellje a művésznő Judit nevű lánya volt – Both Gabi A hintarabló című mesekönyvének egyik főszereplője. A könyv megjelenéséhez időzítve idén májusban mondhatni újból felavatták a szobrot, amikor is korábban letörött orra helyett újat kapott.