Az elbeszélő nem pusztán figyeli a lakókat: feljegyzéseket készít róluk, cselekvéseik periodicitását keresve függvényekben összegzi életüket, és előrejelzésekben elemzi, forgatókönyvekbe emeli létezésüket. Az emberekben lakó közös titkot keresi. Az Ágens Társulat Olvasószolgálat című felolvasószínházi sorozatának legutóbbi darabjában ezt az elbeszélést ismerhetjük meg közelebbről, szűk egy évvel az előző bemutató, Egressy Zoltán Baleset című drámájának felolvasását követően (az arról szóló írásunkat l. itt – a szerk.).

„Mi az, ami sorssá válik bennem? Mi az magamból, ami az enyém, s mi az, amit a körülményeknek engedve befogadtam?” Az Árvai Györgynek ajánlott novella egy hosszú elbeszélői monológ. Főhőse, a civilben jól kereső középvezető, érzékeny, magányos, neurotikus figura, aki idejének túlnyomó részét lakásában bezárkózva, vizsgálódva tölti. Kényszeresen és kétségbeesetten próbálja befogadni a világot, megtalálni az én és a másik közötti határvonalat, definiálni az emberrel való történések és az emberi cselekvések határait, megragadni a gondolat megteremtődésének pillanatát. Azonban saját belső, irracionális világának rabjává válik, a valósággal ápolt kapcsolatát mindinkább elveszíti, és a parallel történetek, az életegyenletek beteges vizsgálata és analizálása során lépésről lépésre képzeletbeli tömeggyilkossá válik. 

A novella első fejezeteiből megismerhetjük indítékait, vizsgálódásának mikéntjét és észrevételeit, a hosszúra nyúlt második részben (VI. fejezet) pedig végigkövethetjük a tizenegy emeletes épület lakóinak kiirtását. Az elbeszélő az ámokfutás során emeletről emeletre meglátogatja a kutatásaiból tökéletesen ismert különös, névtelen lakókat. Akik immár nem megfigyelt figurák, személyes történeteik összefonódnak, és – bármilyen nyomasztó felfedezés is – mindegyikükben ott van ő maga is, legyen szó buddhista kínai családról, a lakásából gótikus templombelsőt építő műkincskereskedőről, az experimentális képzőművészről, a tévéző házaspárról vagy a keleti filozófiák ortodox követőjeként (vagy félreértelmezőjeként) életerővel táplálkozó családapáról. 

A szöveg érdekessége a referencialitás bizonytalanságából adódik. Az elbeszélő – minden furcsasága ellenére – hétköznapi karakterként definiálja magát, ám nehéz tetten érni, milyen belső idő irányítja, mikor veszíti el a valósággal való viszonyt és mikor válik a szöveg a belső képzeletének álomszerű monológjává. A szöveg sűrű, magával ragadó, ugyanakkor nem egységes, sokszor szerkesztetlennek hat: néhol szűkszavú, máskor burjánzó és önismétlő, néhol sznob álfilozofálgatássá sekélyesedik, a felsorolásokból építkező hosszú leírások miatt pedig alkalmanként nehezen olvasható és feleslegesen túlbonyolított. Ugyanakkor a részletes leírások mintha egy kamera mozgását követnék, a szöveget a hirtelen lezárások, váratlan szünetek, gondolattöredékek teszik filmszerűvé.

„Egy másikra vágytam, aki tudja, hogy kívül vagyok, leleplez, megbüntet, majd megbocsát, mert ő is kívülre került.” A produkció az elbeszélés első felével foglalkozik, a tettek indítékainak összegzése mellett a történetből elsősorban az elbeszélő és a titokzatos hatodik emeleti nő, a szintén névtelen másik viszonyára, jeleneteire fókuszál. A nővel való találkozás sorsszerű, elkerülhetetlen, elementáris hatással van a férfira, viszonyuk végzetes, pusztító („szenvedéllyel, szerelemmel, odaadással játszottuk a halált”). Együttléteik eldurvulnak, a kínokban találják meg a kielégülést, egymás megsebzése válik a leginkább kedves játékukká, véres beavató szertartásokat játszanak. A nő előbukkan a novella második részében is, de hiába játszódik le közöttük a korábbival szinte teljesen azonos jelenet, egyik figura sem azonos már korábbi önmagával, semmi közük egymáshoz. Az erős, ellentmondást nem tűrő, dús formájú, hullámos vörös hajú figura a produkcióban természetesen Ágens, aki az egész játékot működteti, irányítja. 

Az Írók boltja barátságos és családias hangulatot árasztó galériájának asztalainál hét férfi – egyszerre – olvassa a szöveget. Ágens a produkció kezdetén megadja a nézői instrukciót: az a cél, hogy ne egy helyben üldögéljünk, hanem tetszőlegesen mozogjunk az asztalok között. A felolvasott szövegrészek kezdetben azonosak, később eltérnek, így minden néző mást és mást láthat-hallhat az elbeszélésből. Az előadók szándéka szerint így mindenki megteremtheti a saját történetét, vagy ha úgy tetszik, a saját filmjét. Az elgondolás érdekes, hiszen épp azt a bizonytalanságot közvetíti, amely az egész novella sajátja, ti. hogy a világ nem megragadható, a külső és belső idő viszonya esetleges és szimplán egyéni történetek nem léteznek. A hét férfi egy-egy elképzelt elbeszélő-karaktert testesít meg, de figuráikban felfedezhetőek a ház megfigyelt lakóinak tulajdonságai is. 

Egyikük okostelefonról olvas (ő nyilván a menő középvezető), másikuk egy rózsafüzért (és egy játékbaba-kart) szorongató fekete ruhás férfi, de van bukósisakos-láncsodronyos felolvasónk is, hatalmas karddal, van egy különös tartalmú üvegcsékkel és vörös hajtincsekkel bíbelődő, thrillerek pszichopatáira emlékeztető alak, és vannak önmagukon sebeket ejtő/ejtető, ragtapaszokkal vagy kínzószerszámokkal bíbelődő figurák. Mindannyian önmagukba forduló, félelmetes, zavart szereplők. Némelyikük kifejezetten civil, mintha most találkoztak volna először a szöveggel, az ő felolvasásukra nehéz koncentrálni, és vannak színészek, szuggesztív felolvasók, akiknek az asztalától nehéz eltávolodni. Ágens körbejár, nézelődik, megfigyel, odamegy egy-egy asztalhoz: öltöztet, ölel, simogat, csókol. 

A felolvasást a férfiak látványos mozdulatai, felkiáltásai törik meg: ezek a jelenetek elvileg a produkció dramaturgiai csomópontjai, ám – ha éppen nem az adott asztalnál üldögéltünk – nem tudjuk, hogy az akció miből fakad, miért történik, merre visz tovább, mire utal. Koltai Katalin gitárjátéka aláfesti az eseményeket, fokoz és illusztrál. A zenész Ágenshez hasonlóan méltóságteljes lépésekkel vonul egyik asztaltól a másikhoz. A nézők mozgásában is ott a kiszámíthatatlanság, hol itt, hol ott csoportosulunk nagyobb számban, és előfordul az is, hogy egy felolvasó néhány percig pusztán önmagát szórakoztatja. „Meg foglak ölni”- hallatszik több asztalnál is, a produkció e mondat köré építkezik. Több helyen felolvassák azt a néhány sort is, amikor a férfi eszeveszett kétségbeeséssel felkiált a pisztolyt a hüvelyében elsütni szándékozó nő láttán. Az asztalok közel vannak egymáshoz, így látjuk, mi történik máshol, viszont a zaj miatt nem halljuk, így a különböző asztaloknál felolvasott szövegek követhetetlen szó- és szövegfelhővé válnak. 

„Már csak egy dolog kínzott. Nincs ok. Vagy nem értem, mi az.” A galérián képződő enyhe káosz egyre inkább fullasztó. A helyzet paradoxona, hogy a néző – az elbeszélőhöz hasonlóan – az okokat, a miérteket, a referenciális pontokat, a történet logikáját, ha úgy tetszik, a rendet és az időt igyekszik tetten érni a produkcióban, amely éppen ennek lehetetlenségét igyekszik felmutatni. Nincs esély egyszerre jelen lenni, illetve eljutni az összes asztalhoz, Ágens újra énekel, a történeteknek hirtelen vége szakad. A szöveg baljós hangulatából sokat visszaad az előadás, de aki azért érkezett, hogy megismerje az Anamnesis című novellát, hiányérzettel távozik. A felolvasószínházi jelenetek csak emlékfoszlányok maradnak, a történet nincs meg. Nyomasztó érzés.