Bábel-világ. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Bicskey Lukács Bábel-Világ című, rétestésztaként nyúló, didaktikus, világmagyarázó előadását nézve egyszerűen elfelejtem, hogy egy már bizonyított, tehetséges, erős csapat, az idei MU Terminálosok munkáját nézem. Sokkal inkább olyan, mintha egy nyögvenyelős, amatőr színházi előadást látnék évtizedekkel korábbról. A közel másfél órás, gigászi munka vége felé közeledve már egyenesen azt kezdem érezni, hogy foglyul ejtettek egy szaunában, hogy minél több nonszensz dolgot tömjenek a fejembe. (Persze az, hogy a MU így évad végén, egy-egy melegebb napon egyáltalán nem szellőzik, technikai kérdés, és ha jó előadás megy, még csak fel sem tűnik, de ha ilyen türelmet próbáló, hosszú és dagályos produkciót néz az ember, nagyon kellemetlen.)

Bábel-világ. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Árnyjátékkal indul a darab, majd fehér kezeslábasba öltözött alakok törnek ki a selyempapírral borított paravánok mögül, lehámozzák egymásról a ruhát, és felhőtlen, paradicsomi létállapotba kerülve, madárcsivitelésre kavarognak a színen. Majd elkezdik építeni az ún. civilizált világot, mely mint olyan, persze velejéig bűnös. Fekete leplek hullámzanak, közösségi, bűnbeesős almaevés zajlik, háborúk zajlanak, miközben a krisztusi megváltástörténet is körvonalazódik ráadásképpen.

Bábel-világ. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hogy mindez nem megy gördülékenyen, nem csoda, de a szegény táncosok az égvilágon semmiről nem tehetnek: heroikus odaadással és naivitással küzdenek az anyaggal. (Náluk jobban már csak az előadás gyerekszereplőjét sajnálom.) Különben a jószándékot nem vitatnám el az alkotóktól sem, nyilvánvalóan komplex világmodellt kívántak életre hívni, szerényen felvázolva közben pár ezer év történelmét is. De ez túl nagy falat, a heroizmusból pedig sajnos nem marad más: üresen kattogó mondatok, elcsépelt színpadi klisék és közhelyes mozdulatvilág.

Mellesleg Bicskey Lukács nagyszerű színész, de kétségkívül tévedés volt a felkérést rendezőként elvállalnia, ami a meghívók részéről sem volt átgondolt döntés. Persze, az is lehet – mivel az előadást Fejes Ádám jegyzi koreográfusként –, hogy egyfajta közös „vakság” alakult ki, ami hozzájárult ahhoz, hogy a születőfélben lévő monstrumot az alkotók egy idő után már képtelenek reálisan megítélni. Rengeteg feleslegesen befektetett munka fekszik ebben a produkcióban – bárcsak megérte volna a fáradozást a végeredmény.

Duda Éva: Plain. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

És mikor a szünet után már minden remény oda, megritkult a közönség, sőt, a szaunába még némi műfüst is vegyül, hogy végképp ne lehessen levegőt venni, Duda Éva laza profizmussal megmutatja, hogy innen szép győzni. Rikító az ellentét a két előadás között. Nemcsak azért, mert teátrális túlburjánzás helyett tiszta táncot látunk, hiszen ez csupán műfaji váltás, hanem azért is, mert a csapat is azonnal jóval érettebb, figyelemreméltóbb, tehetségesebb táncosok gyülekezetének tűnik, mint negyedórával azelőtt.

Duda Éva: Plain. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Duda Éva a Plain című darabban rutinosan, jó érzékkel pontosan azt ismeri fel és használja a Terminálosok tudásából, amiben valóban kiválóak, és nem apellál arra, amiben gyengébbek. Ez alkalommal nem kell szavalniuk, még a világmegváltással is várhatnak: az egyetlen, amit a koreográfus elvár tőlük, hogy okosan és pontosan használják a testüket. Játék az egyensúllyal, a testek vonzásával és egymásra hatásával: eleinte csak jól megcsinált, igényes ujjgyakorlatnak tűnik az egész előadás, de aztán kiderül, hogy nem nagyon lehet benne hibát találni, eredeti mozgásötletekről, arányérzékről, szerkesztettségről és profizmusról árulkodik. Még a zene is minőséget hoz, nem beszélve a fényről, Fejes Ádám munkájáról, vagy a kiváló szín- és stílusérzékkel összeválogatott jelmezekről, melyek szintén a darab koreográfusát dicsérik. Duda Éva minden darabjából árad az érzékiség, néha ezt meglehetősen kommersz eszközökkel éri el, máskor viszont kifejezetten egyénien és izgalmasan. A Plain szintén tele van szenvedéllyel, akár úgy is lehet dekódolni, mint a nemrég a Szegedi Kortárs Balett számára készült Zöld Szalon jóval összetettebb párdarabját: lecke két közösségről, melyeket a jól ismert veszedelmes viszonyok, a hatalmi és szexuális relációk tartanak mozgásban.

Duda Éva absztrakt szenvedélynaplójával a táncosok maradéktalanul visszaszerzik az elveszni látszó bizalmat.