Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ UDVARIATLAN KRITIKUS

Vita a kritikáról a Revizoron, 5.
2012. okt. 3.
Mindenkinek van „homlokzata”, amit tevékenységeivel épít, és amit védeni próbál. A kritikus felhatalmazva érzi magát, hogy mások homlokzatát lerombolja – nem csoda hát, ha ellenségesen viszonyulunk hozzá. ZSIGMOND ANDREA ÍRÁSA.
A jelen szöveg a kritikának nem a szorosan vett szakmai vonatkozásait domborítja ki. Az a kiindulópontja, hogy a kritika is, mint minden szöveg, egy kommunikációs helyzetbe illeszkedik. Azt kutatja, mennyiben felel meg a kritika ennek a szituációnak, azaz betartja-e a kommunikáció társadalmilag kialakult szabályszerűségeit. 

Tekintsük beszélőnek a kritikust (K), hallgatónak a művészt és a nézőt (M és N – a fenntartót/politikumot most inkább kihagynánk). Vegyük a kritikát mint a köztük zajló kommunikáció módját. Vegyük továbbá a kommunikációtudomány fogalmát, a „homlokzatot” – angolul „face”. 

„A homlokzat olyan énkép, amelyet a társadalmilag megerősített tulajdonságok körvonalaznak”, „pozitív szociális érték”, írja Erving Goffman (Erving Goffman: A homlokzatról. (Ford. Síklaki István.) In Síklaki István szerk.: Szóbeli befolyásolás II. Nyelv és szituáció. Társadalmi kommunikáció sorozat. Typotex kiadó, Bp., 2008.). Az embert szoros érzelmi viszony fűzi homlokzatához. Épp ezért „minden társadalmi kör tagjaitól elvárják, hogy tudomása legyen a homlokzatóvásról, és némi gyakorlata annak alkalmazásában. A mi társadalmunkban az efféle képességet hívják tapintatnak, … diplomatikusságnak vagy szociális készségnek.” (Uő.) Tudunk ún. pozitív homlokzatról: ez minden ember azon kívánsága, hogy kívánságai, értékei mások számára is értékesek legyenek. Negatív homlokzat: minden ember azon kívánsága, hogy cselekedeteiben ne akadályozzák mások (Penelope Brown – Stephen Levinson: Univerzáliák a nyelvhasználatban. Az udvariasság jelenségei. (Ford. Síklaki István.) Uo.). Mindkét igényt tiszteletben szoktuk tartani.
A homlokzatvédő aktusok főleg akkor fontosak, ha csak távoli ismeretségről vagy nyilvános térről van szó. Ilyen kommunikációs aktusok a köszönések, az udvariassági formulák, az implikatív kijelentések (vagyis amelyekben „mikrofon mellé” mondunk valamit). A kommunikációnak ez a vonása világosan megmutatkozik a közösségi hálózatokban, ahol nemcsak hogy egyoldalú a tetszikelés/lájkolás intézménye – „nemtetszikelni” nincs lehetőség –, de a nyilvánosság előtti beszéd íratlan szabályának tekinti mindenki, hogy a beszélgetőtársakkal csak kedveskedni, legfeljebb csipkelődni lehet,  de negatív megjegyzést egymásra, nyíltan, nem teszünk.
Ha valaki a fokozott elővigyázatosság ellenére is „rossz homlokzatot mutat vagy homlokzat nélkül maradt, akkor valószínűleg szégyenkezni fog, és alávetett helyzetűnek érzi magát” . (Goffman) Természetesen változtatni szeretne a nemkívánt állapoton. Ilyen helyzetből fakadhatott jelen kritikavita igénye is Revizoron: K úgy érzi, a társadalomban jelenleg nem elég méltányos a helyzete, a megbecsültsége – nem elég pozitív a homlokzata –, és orvosolni szeretné a problémát. Ám a kommunikációs helyzet másik két érintettje is ugyanezzel a problémával küzd, folyamatosan: M ki van téve K (negatív) ítéleteinek, azaz homlokzatromboló akcióinak. N homlokzata attól sérülhet, ha K mindegyre megváltoztatni akarja a „buta” N preferenciáit.
Vannak tehát bizonyos tipikus viszonyok, melyekben a viszony természetéből fakadóan a felek kevéssé tesznek eleget a homlokzatóvó (máshol: fatikus) elvárásnak. Ilyennek tekintjük ezúttal a kritikus–művész viszonyt. Hasonló aszimmetriát mutathat néha a tanár–diák, szülő–gyerek, főnök–beosztott, orvos–beteg viszony.
A színházi világban nem csupán a (színi)kritikus vét, szakmájából fakadóan szinte szükségszerűen, a homlokzatóvás szabályai ellen. A színházi kommunikáció sok más helyzetben szintén egyenlőtlen beszélő–hallgató viszonyt rejt. Gondoljunk például a rendező–színész vagy az igazgató–színész, a művészszemélyzet versus kiszolgáló személyzet közti tipikusan aszimmetrikus viszonyokra. Ezekből fakadóan is, meg a természetellenesen nagy ismertségi kör miatt is, a művészvilágban a saját homlokzathoz fűződő érzelmek talán még erősebbek, mint máshol.
Áttérve a nyelvi megnyilvánulásokra: homlokzatromboló például az,  hogyha a beszélő magának értékeket, illetve ha a hallgatónak értékhiányt tulajdonít. (Brown–Levinson) Ennek a pr-ban megfigyelhető finom, N-t is érintő megnyilvánulásai: ha a színház a híres M autogramjával/képével ellátott tárgyakat szeretne kegyesen eladni N-nek. Vagy amikor egy színház a sajtóközleményeiben dicsérő jelzőkkel halmozza el magát (külföldi turnékon volt, díjakat kapott, nemzetközi hírű rendezőkkel dolgozik). Tipikusan homlokzatfenyegető aktusok a javaslatok, tanácsok is (nézd meg ezt és ezt az előadásunkat), melyek „nyomást gyakorolnak a hallgatóra, hogy megtegye a cselekedetet”. (I. m.)
A kritikus is könnyen elköveti azt  a homlokzatfenyegető vétséget, hogy önmagáról, K-ról pozitívat mond (látta ezt és ezt is, vagyis tájékozott, megalapozott a véleménye stb.). N-ről, illetve M-ről viszont gyakran negatívan nyilatkozik. Ő is tanácsokat osztogat(hat). További, K által könnyen elkövethető homlokzatfenyegető aktusok: „helytelenítés, kritika, lenézés vagy nevetségessé tétel kifejezése”; „ellentmondások vagy egyet nem értések, kihívások” M-mel, N-nel; „erős (negatív) érzelmek kifejezése” M vagy N irányában; K jelzi, hogy nem értékeli M/N értékeit, és nem féli M/N félelmeit; stb. (vö. i. m.)
K ugyanakkor nemcsak a M/N homlokzatát rombolhatja, hanem a sajátját is, ilyesmikkel: „önmegalázás, … önellentmondás”; „érzelem elárulása”; „bók elfogadása”; „kifogások”; „reagálások” M/N tévedésére. Ez sem szerencsés.
A fenti jellemzők egyikével-másikával gyakran találkozunk kritikában vagy szakmai beszélgetésen. Változó, hogy egy adott szerző praxisában mely elemek fordulnak elő gyakrabban, melyek ritkábban. N/M többnyire nem tudja megfogalmazni, mitől támadt rossz érzése, csupán azt észleli, hogy már nem szívesen olvas kritikát, nem szívesen ül bent szakmai beszélgetésen, illetve egyes kritikusok megnyilvánulásait nem tudja elfogadni. Az esetek többségében a partner homlokzatának tiszteletben (nem) tartása okozhatja ez a szorongató „rosszullétet”. Vajon ez eleve a kritikába van kódolva?…
Brown és Levinson tanulmánya tanácsokat ad arra, hogyan kerülhetők el a homlokzatromboló aktusok. K néha él is velük: „közvetítsd, hogy [M/N] értékes, érdekes”; „előfeltételezz közös alapot”; „állíts közös csoporttagságot”; „jelezd, hogy [K] ismeri és figyelembe veszi [M/N] igényeit”; viccelj, mert azok közös háttérismereteken alapulnak; személyteleníts, távolíts; „adj ellenállhatatlan indokokat”; ne kényszerítsd az akaratod N/M-re; túláltalánosíts; „légy kétértelmű, homályos”; „légy hiányos, alkalmazz ellipszist”; stb.
Kérdés, ha mindet betartja, kritika marad-e még a kritika? Létezhet-e udvarias kritika?
Nem tudom. Azt azonban (én is) feltételezem: ma, amikor a diktatórikus és a globális (t)rendek által ránk kényszerített identitásokat ki merjük kérni magunknak, amikor senkitől nem kell engedély ahhoz, hogy akár önkényesen választott identitást vezessünk be a pofakönyvbe (/a Facebookra) –, az arcunk csapkodására szakosodott kritika nagyon nem a barátunk. 
(Ja, hogy bejelölt ismerősnek? Nem győzött meg arról, hogy ismer engem. Bocsi.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek