Érdekes-izgalmas, torlódó-áradó mondandó-tömkeleg feszíti a könyvet, mely irodalomtörténész szemmel, filológiai szigorúsággal nézve nem tisztán napló, hanem döntően a naplókra támaszkodó, megokolt kompiláció, más szövegtípusokat (például leveleket) is térhez juttatva. Az összegyűjtés, szerkesztés, jegyzetelés, előszó-írás, a mutatók készítése Cséve Anna munkája, aki a sajtó alá rendezés gondját Szilágyi Zsófia Júliával osztotta meg. A közlés koncepciójára, technikájára (továbbá az olykor nem makulátlan szövegpontosságra, a függelékre és a mutatókra) vonatkozó esetleges szakmai viták a nagyközönséget aligha érdekelhetik, bár a forráshasználat, vagy akár az „olvashatóság” célkitűzése önmagában késztethetne latolgatásokra. A közreadás módszertanán, a kialakított textológiai gyakorlaton a szerkesztők egyébként nem nagyon szoktak változtatni menet közben. 

Maga Móricz is kétségbe vonta némelykor jegyzeteinek „naplóságát”. 1929 júliusában ezt vetette papírra: „Olyan sokat dolgozom, hogy lehetetlen naplót írni. Különben is a napló nekem ugyanolyan írás, mintha regényt vagy drámát írok. Az a különbség, hogy a regény befejeződik, a napló csak a halállal”. Később, másutt még zaklatottabb élettempó foglya (1929. november): „Olyan kimerítő tíz napom volt, hogy egyszer sem bírtam naplani”.

A Móricz-naplót a fentiek figyelembe vételével, műegészként majd a közreadás lezárulását követően lehet megítélni. Az 1926 és 1929 közötti én-beszámolót tartalmazó nyolcszázharminc oldallal (a Noran Könyvesház kiadványával) szembesülve többféle olvasói stratégia is elképzelhető. Leggyümölcsözőbb talán a szerzői önkép megfogalmazódásait, a saját személyiséggel és tevékenységgel összefüggő konfesszionális és kritikai mozzanatokat számba venni. Móricz Zsigmond, aki 1926 elején még a debreceni Magoss Olgának (is) komolyan udvarolt, a Simonyi Mária-házassággal sorsdöntő (és részben az életmű alakulásáról is döntő) lépésre szánta el magát, amelynél fontosabb életében csak első házasságának megkötése és a feleség, Holics Eugénia (Janka) öngyilkosságáig történt végigélése volt. A különválással végződő második házasság legboldogabb évei a kezdeti esztendők, melyek során Mária sokszor munkatársként, olykor szinte védangyalként is követte férjét, például a Trianon utáni magyar valóság megismerését célzó – és sokszor roppant súlyos csalódásokat tartogató – utazásai, felolvasásai alkalmával. 

E három-négy évben Móricz sokkal több energiát ölt a dráma-, mint a prózaírásba. Valóságos színházi ember igyekezett lenni, nagy távlati dramaturgiai tervekkel. Arra törekedett, hogy önmagát és makacsul csiszolni, korrigálni próbált színműírói képességeit kora drámai-színházi horizontján szemlélje (akár Molnár Ferenccel vagy mással összehasonlítva). A helyenként szükségképp ismétlő-variáló jellegű napló néha már meg is zavarja az utókort: mit ír tovább szakadatlanul, mit javít újra és újra Móricz bemutatott, kész – sikeres vagy kevésbé sikeres – színműveken, miért diktálja folyton „ugyanazt” (rendre másképp) író-tanonc lányának, Virágnak? Ez a szereplőváltozásokat, színészi és rendezői igényeket, közönség-reakciókat, remélt új premiert, az alkotói tökélyvágyat tudva sem feltétlenül világos. Ám a monumentális formátum, a maximalizmus ideája szinte minden soron nyomot hagy. 

Móricz Zsigmond a Sári bírót olvassa Blaha Lujzának

Az egyik tipikus önportré, önértékelés 1929 februárjából származik: „Szeretem Rembrandtot, mint magam jobb példányát. // De ő talán még jobban odaadta magát a lelki életnek. Nem kérdés: ő odaadta magát – én is megtehettem volna, s nem tettem meg. […] Úgy élek a levegőben, mint egy lebegő tárgy. Sehova se vagyok kötve”. (A szövegösszefüggés a Jankával vívott örökös harcot, illetve az ő elvesztését jelöli meg fő okként.) E vallomást pár bekezdéssel odébb így egészíti ki: „Hivatásos boldogtalan vagyok, aki kitűnően tudja elviselni a boldogtalanságot”. Rosszkedvűen élte meg ötvenedik születésnapjának ünneplését is (1929. június 29., egyben házasságkötésének harmadik évfordulója). Keveset írt róla. Odahaza, Tiszacsécsén sem érezte jól magát a köszöntők közepette: „Itt senki sem tudja, ki az a Móricz Zsigmond. […] A szülőház előtt, mint egy temetés. Én vagyok ott kiterítve az asztalon”. 

A Móricz elsődleges szépírói munkásságával szorosan összefonódó (egyszer-egyszer szó szerint is majdhogynem azonos) napló rengeteg kendőzetlen információja közül nyilván sokan felkapják a fejüket a páros és a magányos szexus, a szexuális fantáziálások, kiszólások híradásaira. Egy 1929. október 1-i bejegyzést Móricz öniróniájának, humorának tanújeleként idézünk, s mert átvezet az irodalomhoz: „Hiába affektálok, valóban komoly lehangoltságot okoznak ezek a támadások. Csak Mária tudná megmondani. Házasságunk óta az éjjel volt az első eset, hogy csődöt mondott a tudományom, szidta is szegény a Nyugatot”. (A legérzékenyebben megélt támadás: a különben akár barátnak is nevezhető pályatárs, az író, konferanszié Nagy Endre azon bírálata a Nyugatban, mely szerint „Móricz Zsigmond csak nagy alkotásra való”, s olyan könnyedebb darabot, mint a Szépasszony kocsisa, nemigen képes létrehozni.)

Apropó, Nyugat. Osvát Ernő, a Nyugat legfőbb irányítója 1929. október 28-án leánya halálos ágya mellett öngyilkos lett (Móricz erről csak november 1-én szól, mivel október 21. után ama tíz napig szünetelteti a naplózást). A lap számára bonyolult és kényes helyzet egyik megoldásaként kínálkozott, hogy Móricz Zsigmond maga üljön a Nyugat szerkesztői székébe. A gondolat korábban sem volt teljesen idegen tőle. Osvátot – máshonnét is tudjuk – ő korántsem tartotta „a szerkesztők szerkesztőjének”. Mégis meglepő a kijelentés – igazságtartalma erősen mérlegelendő, mint általában a napló (alighanem minden napló) sok állításának –: „A Nyugatot még olvasni se tudtam húsz éven át. Tíz-húsz száma volt, hogy fel se vágtam. Ha én szerkesztő vagyok, ezeknek az írásoknak a ¾-e nem jelenik meg”. Osvát, ez az „igen érdekes ember” kap ugyan egy-két elismerő szót is halálában, de az antiszemitának semmiféle okból és semmilyen körülmények között semmi esetre sem nevezhető Móricz itt mégis fájóan, igaztalanul kizárja őt, a Nyugat első évtizedeinek egyik legfontosabb alakját a magyar kultúrából: „Magyar szempontjai nem voltak. Zsidó papok maradéka, aki egy talmudista logikájával és szőrszálhasogató elmélyedésével foglalkozott az írásművel. Mindig bámultam, hogy ismeretlen kezdő zsidó gyerekekkel órákig elvitatkozott a verseik és novelláik s pláne kritikai megállapításaik felől”. Igaztalan, elrajzolt kép. Osvátot a Nyugat első és második nemzedékének vele nemegyszer hadilábon álló nagyjai is sokkal megbecsülőbben, árnyaltabban látták és láttatták – a gondolkodása indulati elemeinek a naplóban lehetőleg gátat szabó Móricz viszont néhány alkalommal máskor is szinte automatikusan a zsidó származást okolja, amiért még barátai, szellemi szövetségesei sem mindig értik őt és elképzeléseit (ez történik például a rendező, direktor Hevesi Sándort érintően, a Nemzeti Színházban való együttműködésük és vitájuk okán is).

Mivel a Napló 1926–1929 egyfelől majdnem egy évszázaddal ezelőtti eseményeket elevenít elénk, másfelől a mai magyar közélet és művészet kontextusába érkezik, a most említetteken – a Nyugat-konfliktuson, az Osvát-megítélésen, a Nemzeti Színház-képen – kívül is bőségesen kínál a jelenben (újra)értelmezhető problémakötegeket, a személyes műfaj keretei közül jelentékeny közösségi tartalmakat is kibontva. Amint az ún. Pannonia asztal, illetve Földi Mihály unszolása Móricz „fejére szakasztja” a Nyugat szerkesztésének lehetséges – nehéz, tulajdonképp mégis óhajtott – terhét, az írót „fölgyújtja”, hogy benne és csakis benne ismerik fel hívei a „nemzeti koncentráció” zálog-emberét. Miként teljesültek be a tervek – s köztük milyen értelemben és milyen módon érvényesültek a manapság oly aktuálisnak tetsző „nemzeti koncentráció” elképzelés jelentései –, a következő kötetből derülhet ki, hiszen az 1929-es év végére kissé kiritkulnak az író fejtegetései, s a döntő lépésekre 1930-ban került sor.

Az irodalomtörténet, a Nyugat-kutatás, a 20. század sajtótörténete alaposan ismeri a folyóirat életében átformáló változásokat, Móricz és Babits közös szerkesztői nekifeszüléseit (1933-ig) s a későbbi éveket. Ám főképp nem abból az aspektusból és nem abban az interpretálásban, amelyet Móricz már e kötet függelékében is olvasható, majdhogynem „pillanatok” alatt egybeszerkesztett szellemi és anyagi számvetései, tervezetei is sejteni engednek. Akár a magánéleti szál (többek között a Simonyi Máriához fűződő kapcsolat változásainak drámája), akár a nyilvánosabb szál (benne a Nyugat szerkesztése), akár az írói pálya és önelemzés további alakulása izgatja az olvasót, nyilván érdeklődve és bizakodva reméli: bármily nagy és felelősségteljes munka is egy-egy Napló-kötet sajtó alá rendezése, a közeljövőben sem kell többet várnunk két esztendőnél (amennyi a Napló 1924–1925 és a Napló 1926–1929 publikálása között eltelt).