Vadállatok
2012.10.03.

Oliver Stone legújabb filmje, a Vadállatok a termelő és a terjesztő szempontjából mutatja be a könnyű drogok világát. El nem fogunk szállni tőle. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nehéz ellenállni a kísértésnek (épp ezért nem is fogok), hogy Oliver Stone a marihuána-bizniszbe betekintést nyújtó Vadállatok című filmje kapcsán tartózkodjunk a dzsangás és anyagos metaforáktól. A tökéletesen súlytalan mozi pont olyan ugyanis, mint egy közepes és felejthető trip: se eleje, se vége; végignéztünk valamit, amin helyenként még jól is szórakoztunk, de talán mégsem; és egyébként is, mintha jelen sem lettünk volna.   

Különösebb tétje végig nem volt semminek, pedig láthattunk lefejezést, emberrablást, tűzpárbajt, korbáccsal vallattak valakit aztán felgyújtották, és utódlási problémák is felmerültek a mexikói drogkartellben. Ezeknek azonban épp annyira nem volt jelentősége, mint annak, hogy hősnőnket, a narrátort (Blake Lively) Opheliának hívták (túl azon, hogy megtudhattuk tőle, híres druszája bipoláris volt és öngyilkos lett).

Feltételezem, hogy Oliver Stone(d) talán valami központi tételt akart illusztrálni Don Winslow azonos című regényéből készült filmjével. Nevesen azt, hogy nézőpont kérdése, kinek mit jelent a „vadállat” és a „barbár” kifejezés. Amikor főhőseink, a három észak-amerikai szépember: az iraki veterán, ma már tetovált beach boy, Chon (Taylor Kitsch); az ökoenergia-buddhista-rasztafiú, Ben (Aaron Johnson) és közös szerelmük (igen, ők hárman egy pár), California Dreaming Ophelia szembekerülnek a mexikói drogkartellel, a nézőpontok és az értékrendek szintén összecsapnak. A mexikóiak szerint egyenesen (vad)állati, hogy az újvilági fűtermesztők és terjesztők ennyire szeretik egymást; az utóbbiak szerint viszont lefejezni és felgyújtani embertársainkat a barbár dolog. (A film végén a filozofikus felvetés egyébként visszatér, amikor is a vadállati lét eggyé válik az urbánus létforma hátrahagyásával, lásd: bukolikus idill.)

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Vadállatok mégsem válik tézisfilmmé (az előbbi mondanivalót is csak nehezen hámoztuk ki belőle), ehhez ugyanis túl sok minden történik benne. Pontosabban, ami történik, az annyira stílusosan jelenik meg, hogy minden más, így az emberi motiváció is tökéletesen eltörpül, mondhatni súlytalanná válik mellette. Blake Lively szőke hajába belekap a szél, ahogy nyitott sportkocsiját vezeti (még bele is lassítunk a képbe), az azúrkék óceán végtelen, a hullámok zabolázhatatlanul tarajosak, és a sivatag is bitang jól fest a nagy leszámolás alatt. A három szerelmes, ha bemelegszik, roppant lírainak mondható, és pont ilyen „szép”, és nézői szempontból elandalító, amikor térdkalácson lőnek valakit.

Egyszóval: miközben emberi drámák peregnek a vásznon, sehol a dráma, nincs tétje sem egy emberrablásnak, sem a kínzásoknak – a formai megoldások (gyors vágások, kollázsok, mobillal rögzített képek, a számítógépről bevágott felvételek) pedig épp feszültséget nem teremtenek, inkább tovább esztétizálják a látványt. Kegyetlen a művészsors: ami egykor formabontónak, vagánynak és modernnek számított még a Született gyilkosokban, mára kanonizálódott és unalmassá vált, ahogy a film kettős, fast forwardolt befejezése is – a Vadállatokban ez ráadásul legalább olyan öncélú, mint az idill képei (attól, hogy sokszor mondják szereplőink egymásnak, hogy mennyire szeretik a másikat, még nem hiszem el). 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A karakterek a semmiből jönnek és oda is tartanak, ha változnak is, azt túl későn és túl gyorsan teszik, nem kapva elég teret/időt a kibontakozáshoz – folyamatosan elsodorják őket az események. Lévén a színészek egyik fele kifejezetten komolyra veszi a figurát, a másik fele viszont helyenként a karakter paródiáját játssza, a nézőnek nem túl egyszerű az eligazodás. (A kartell helyettesét alakító Benecio Del Toro ugyanúgy karikírozza a figuráját, ahogy Salma Hayek, és a kábítószer-ellenes nyomozót, John Travoltát is nehéz faarccal végignézni. Ezzel szemben az ifi válogatott, Blake Livelyval az élen, próbál szenvedni és drámázni, és befutni valami ívet a szerepében). Ív azonban az egész filmben nincs, csak ad hoc események adódnak, melyek közül, ha nagyon akarjuk, kinevezhetjük központi szálnak O, vagyis Ophelia elrablását, de ugyanilyen súllyal esik latba (értsd: súlytalan), ha hőseink épp a kartellel egyezkednek.

A Vadállatok túl sok elidegenítő hatást vet be ahhoz, hogy végig valódi drámaként éljük meg, ám nem eleget, hogy egyértelműen műfajparódiát, formajátékot lássunk benne. Így végül valami műfaji-hangulati hibrid születik belőle, amitől nem abban az értelemben fogunk betépni.
Cím:  Vadállatok,  Rendező:  Oliver Stone,  Forgatókönyvíró:  Don Winslow,  Operatőr:  Daniel Mindel,  Vágó:  Joe Hutshing, Stuart Levy, Alex Marquez,  Szereplők:  Taylor Kitsch, Aaron Johnson, Salma HAyek, Benicio Del Toro, John Travolta, Blake Lively, Emile Hirsch