Vita a kritikáról a Revizoron, 3.
2012.09.23.

Bogdanov Edit sommás egyszerűséggel fogalmazza meg a kérdést: „Szükség van-e kritikára?” Később kiderül, a színikritikára gondol. A különbségtétel viszont fontos lenne, hiszen irodalom és színház legalább annyiban különbözik egymástól, mint amennyi átfedés van közöttük. Ebből adódóan a hozzájuk kapcsolódó műfajok is lényegesen eltérnek egymástól. BOLDOG ZOLTÁN ÍRÁSA.

A felvetésben kitapintható Vidnyánszky Attilának a JAK-táborban 2012. szeptember 1-jén a Koltai Tamással folytatott vitában megfogalmazott azon kijelentésére történő reagálás, hogy a színházigazgató, rendező évek óta nem olvas kritikát. A szélsőséges véleményen való megdöbbenés azt az előfeltevést tartalmazza, hogy egy-egy színikritikának feltétlenül hatással kell lennie egy-egy előadás rendezőjére, egy-egy színház vezetőjére. Ez pedig, ha nem is egyértelműen, de kijelöli a kritika és a kritikus egyik feladatát, amely a rendező és kritikus közötti párbeszédben merül ki. Ezek szerint színház az egész színikritika? Hol marad a közönség és a szakma? 


A színházi köröknek a kritikához fűződő „ambivalens” viszonya természetes. Hiszen a rendező nem lehet tekintettel sem az összes, sem pedig egyetlen kritikusra, hiszen akkor ízlését mindig a szerteágazó szakmai elvárásokhoz igazíthatná. Előbb-utóbb biztosan felőrölné a megfelelni vágyás, az egymással keveredő esztétikai kihívások káosza. A Vidnyánszky-Koltai-vitából is kiderült, hogy amíg a színházigazgató, rendező nagyobb hangsúlyt fektet a közönség visszajelzésére, addig Koltai Tamás főként a színikritika hagyományának szempontjai szerint ítéli meg az előadásokat. A színikritikusi és a színházi szakma ideálisnak tartott, a rendezőre, színházigazgatóra visszaható formája nemcsak illúzió, hanem kritikusi szemmel sem gondolható komolyan. Így a kritikának talán sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelnie a saját céhen belüli párbeszédre és a közönség megszólítására. Ahelyett, hogy sértődött színházigazgatók provokációjának bedőlve számonkéri a színházi szakmán saját hatástalanságát. 

A színikritikusi szakma azonban saját műfajával szemben is megfogalmaz lenéző gesztusokat. Elég csak a zsurnálkritikára, a különböző magazinokban megjelenő néhány mondatos véleménynyilvánításra gondolnunk. Bogdanov Edit is leminősíti a rövid ajánlókat, recenziókat, holott a nagyközönség felé véleményformáló erővel ezek bírnak, nem pedig a tízezer leütés feletti nagyelemzések. Ha a színikritikus nem akar köldöknéző sznobbá válni, a mélyelemzésekben reagálnia kell az ilyen jelenségekre is. Hiszen például a helyi színházban futó előadás sorsára nagy hatással bír a legolvasottabb helyi napilapban megjelent pársoros. De az országos napilapok egyflekkesei is jelentős véleményformáló erővel bírnak. A színikritikának nagy hiányossága, hogy ezeket ritkán vonja be a szakmai párbeszédbe. 

Érdemes leszámolni azonban még egy illúzióval. Azzal, hogy létezik egész állást kitevő, megélhetést biztosító szabadúszó kritikus. A fiatal szakmabeliek, mint például Deres Kornélia és Herczog Noémi, főleg a kezdő színikritikusok kilátástalan anyagi helyzetében látták annak okát, hogy nem csábító a színházzal foglalkozni (elhangzott 2012. szeptember 1-jén a JAK-táborban Szigligeten). Ha azonban végigtekintünk irodalomtörténetünkön, azt vehetjük észre, hogy a kritikus soha nem írhatta be létező vagy nem létező munkakönyvébe, hogy ő éppen kritikus. A céh tagjává elsősorban az vált, aki irodalom- vagy színháztörténészként, tanárként, újságíróként, szerkesztőként elhelyezkedett a megfelelő intézménynél, és a kenyéradó tanulmány- és újságírás mellett mellékesen kritikát is írt. Valószínűleg nem a XXI. századi Magyarországon történik ebben az ügyben gyökeres fordulat. Ezen keseregni lehet, de nem érdemes. 

Összegzésként tehát színikritikára szükség van, de nem a színházi szakmával folytatott erőltetett párbeszéd miatt – ami láthatóan már meddő Kölcsey kora óra. A színikritikusoknak a saját szakmájukon belüli párbeszédre és a közönség irányába történő visszajelzésre kellene nagyobb figyelmet fordítania. Emellett tudatosítani, hogy a kritikusi szakma egy mellékállás. Mert ha az előadások ítésze kizárólag a színházi szakmának játszik, akkor előbb-utóbb maga előtt húzza el a függönyt. És, jaj, ki fog a mögött állni? 

(A szerző az Irodalmi Jelen szerkesztője)