Lazhar tanár úr
2012.09.19.

Decens, szolid és csupa jó szándék: ezek a tulajdonságok egyként kitüntetik az Oscar-díjra jelölt Lazhar tanár úr pedagógus-hősét és magát a művet is. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Vannak filmek, amelyek a vászonra zsúfolt mutatványokkal keltenek bámulatot, és vannak olyan filmek is, amelyeket éppenséggel azért szokás tisztelni, ami a képkereten kívül maradt.

Míg például Alan Arkush (és a stáblistáról lemaradt Joe Dante) máig nehezen feledhető gimi-filmje, a Rock’n Roll High School fékevesztetten tomboló tinédzserek felforgató látványával vagy épp a sisakfrizurája alatt orrhangón kántáló Joey Ramone bizarr táncmozdulataival vonzza a tekintetet, addig a szintúgy iskolások örömét-búját (na jó, inkább az utóbbit) tárgyazó Lazhar tanár úr inkább azon filmek közé tartozik, amelyek érett sármját a rendben és tisztán tartott vászon szavatolja. Aprólékosan megkomponált, gyakran szürkés tónusú és megveszekedetten hétköznapi képek peregnek egymás után az efféle művekben, némi bátortalan zongoraszóval kísérve, amely képekről a gondos rendezői kezek kínos figyelemmel száműztek mindennemű harsányságot és bármiféle túlzást (így az sem jöhet szóba, hogy netán túlságosan, adott esetben zavarba ejtően sok minden maradjon e képeken kívül), ámde egy buszmegállóban meg-megremegő alsóajak, egy szembe gyűlő könnycsepp, vagy egy tétova ölelés szívszorító drámai erővel és roppant művészi érzékenységgel tudósít valamely földcsuszamlásszerű (vagy éppen pókhálókhoz mérhetően finom és bonyolult) lelki folyamatról.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Philippe Falardeau legújabb mozija ezen régivágású, elegáns fogalmazásmód eklatáns műdarabja. A kanadai rendező érzékeny témákhoz nyúlt érzékeny kézzel: egy traumatizált közösség gyógyulásáról mesél, miközben szőrmentén a hazájukból száműzöttek, az idegen közegbe került bevándorlók gondjait is bevizsgálja. A montreali általános iskolában játszódó cselekmény (amely egyébként Évelyne de la Cheneliére drámáján alapszik) egy tanárnő öngyilkosságával veszi kezdetét, aki nem átall kedvenc osztályának termében hurkot kötni a nyakára – s a helyére felvett menekültnek, az Algériából érkezett Lazhar tanár úrnak nem csupán a halállal frissen szembenézett gyerekcsapattal kell megtalálnia a megfelelő hangot, de a borzalmas esettől megrettent tanári karral is, akik rendre elzárkóznak a terápia nem hivatalos módozataitól. 

S mire a kedvesen zavart és gyakran tanácstalan Lazhar a játékidő végére szép lassan besorol a tanulókkal való érdemi beszéd mozgóképes hőseinek illusztris csapatába (lásd a filmtörténet szekérderéknyi pedagógus-héroszát Mr. Chips-től kezdve mondjuk a nemrég Arany Pálmát termő liberális tanerőig Az osztályból), az is kiderül, hogy a Balzac-kedvelő, szívélyes bácsi maga is súlyos – sőt, talán levethetetlen – terheket cipel, és hogy az ablakban himbálózó tanárnő emlékét feledni képtelen gyerekek gyógyítása során voltaképp önmaga sebeire is enyhet adó tapaszt keres. 

„Maga olyan szolid volt” – mondja aztán Lazharnak a zárlat közelében az egyik hálálkodó anyuka, s ezzel mintha csak magát a filmet igyekezne méltatni. Merthogy Falardeau valóban hőséhez mérhetően szolid és megbízató stílben tálalja a sztorit, nagy gonddal komponált jelenetekben, jobbára perfektül vezetett színészekkel, precíz ritmusban mesél, és a vélhetően a dokufilmes múltjából következő, érdesebb-realistább szcénákat is (mint az iskolaudvar életét panorámázó, apróságokra fogékony képsorok) sikerrel illeszti a film szövetébe. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Mi több, a Lazhar tanár úrból a gyöngéd tantermi humor, a szívszakítóan drámai vallomás, vagy a moderált cukiság összetevői sem hiányoznak, ráadásul igazán minőségi igénnyel vannak egybedolgozva – mindennek fényében pedig alighanem tényleg csak elismerő szavakkal illene Falardeau művéről szólni (úgy tehát, ahogy a nemzetközi kritikusok java teszi), ha tartózkodó modorát nem éreznénk olykor jellegtelennek, ha a szűkszavúan felépített karaktereiből néha nem hiányozna oly fájón az élet, ha Mohamed Fellag finom játéka alkalmanként nem inkább közhelyesen zavartnak, sőt üresnek tetszene, vagy ha a film visszafogott, érzékeny drámaisága adott esetben ne tűnne mégis keresettnek (mint például az egyébiránt szép érzelmi csúcspontra kifuttatott zárlat végső gesztusánál.) 

Falardeau Oscar-díjra jelölt alkotása ízléses, érzékeny és mértéktartó alkotás, amelyet minden bizonnyal felettébb nagy kedvvel és masszívan bólogatva néznének végig a cselekményében felvonuló, kulturált tanárok – de a magunk részéről kifejezetten üdvözöltük volna, ha a rendező néha mégis meglepő eszközökhöz nyúl, netán bizonytalan terepre merészkedik vagy esetleg csúful elragadtatja magát, már csak azért is, mert erre a szinte tökéletesre suvickolt, középutas munkájára minden érdemével együtt sem lesz könnyű emlékezni a hasonlók tengerében.
Cím:  Lazhar tanár úr,  Rendező:  Philippe Falardeau,  Zeneszerző:  Martin Léon,  Operatőr:  Ronald Plante,  Vágó:  Stéphane Lafleur,  Szereplők:  Mohamed Fellaq, Sophie Nélisse, Émilien Néron, Danielle Proulx, Brigitte Poupart