Vita a kritikáról a Revizoron
2012.09.20.

A Színikritikusok Díjának átadó ünnepségét megelőzően számos interjú készült, melyek megpróbálták feltérképezni a jelöltek kritikához és kritikushoz való viszonyát. A válaszok apropóján az alábbi szöveg a kritika céljáról, feladatáról és létjogosultságáról elmélkedik. BOGDANOV EDIT ÍRÁSA.

„Valameddig magunkat tömjénezzük, s parányi tehetségeinket nagyítóüvegen szemlélvén hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a bíráló kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem eshetőknek, írói [mutatis mutandis: művészi] dicsőségünket csorbíthatatlannak hisszük; mindaddig gyermekek maradunk, s a mély tudományok pályáján és a szépművészség mezején egyenlőleg erő és ízlés nélkül fogunk bolyongani.”


Majd’ 200 év telt el Kölcsey Ferenc eme dörgedelme óta, de úgy tűnik, a kritika megítélése és fogadtatása színházi köreinkben azóta sem sokat javult: még mindig nem elismert műfaj hazánkban, a művészek döntő többsége még mindig nem nyitott rá, viszonyulásuk hozzá – minimum – ambivalens. Részben persze érthető, ha egy művész nem szereti a kritikát, hiszen a műfajhoz hozzátartozik a bírálat is. Az már azonban kevésbé tűnik érthetőnek, ha egy színházi ember nem is olvas kritikát, mert nem érdekli, vagy kizárólag felületes dolgokat talál a kritikákban (mindig mindegyikben?). Az pedig egészen egyéni, ha egy művész azért nem tartja fontosnak a kritikát, mert – szerinte – nincsen kézzelfogható haszna, hiszen nem emeli a nézőszámot (igaz, nem is csökkenti).

Tényleg ennyire negatív lenne a kritika szerepe? 

A kritika a tudomány és művészet határán egyensúlyozó írásmű, s szabályai, alkotói módja lényegileg nem különbözik más alkotásétól. Tudományos, mert írója fel kell, hogy legyen vértezve a téma elmélyült, széleskörű és egzakt ismeretével, és művészi, mert nemcsak érvényes, de élvezetes és önmagában, önálló műként is működő szöveget kell létrehoznia. 

A kritika ezenfelül tudomásulvétel, tájékoztatás és híradás is: jaj annak a könyvnek, filmnek, kiállításnak, amelyről nem írtak kritikát. Azaz a kritika mediátor, közvetít a társadalom és a mű között, vagyis jórészt a kritika révén teremtődik meg a műről való diskurzus. Manapság ebbe a diskurzusba bekapcsolódnak a bloggerek és a kommentelők is. Számos bloggernek van is affinitása a témához, amiről ír. De ha igazán ért hozzá és színvonalas, ha jócskán túl van a „szerintem nagyon jó, menjetek, feltétlenül nézzétek meg”-en, ha írása működik mint szöveg, akkor már kritika, és akkor ismét ott állunk, a műfajjal „szemben”.

Nem lehet egy kalap alá venni, muszáj különbséget tenni a kritikát olvasóknak a pár mondatos ajánló, az egyik estéről a másik reggelre megírt zsurnál-termék és az elemző kritika vagy pláne tanulmány között, mert az egyik kiszolgál, igényeket elégit ki: az olvasót, az újságot vagy a kulturális termék előállítóját, a másik: autonóm módon saját műfajának törvényszerűségeit, szabályait követi.

Bár egyik legfőbb erőssége és ismérve az aktualitás, paradox módon a kritika mégis történeti műfaj. Vajon milyen perspektívát nyit, vannak-e történeti távlatai egy olyan kijelentésnek, hogy színház akkor is van, ha nincs kritika? Hogy látja a jövőjét az a színház, azok a színészek, az a rendező, aki úgy gondolja, hogy neki nincs szüksége kritikusokra? A távlatok így eltűnnek, hiszen azokat elsősorban a kritika teremti meg számára. A színielőadásnak ugyanis az a – hogy stílusosak legyünk – tragédiája (és persze eufórikus varázsa is egyben), hogy be van zárva az egyszeriségbe (legyen ez akár többször megismételt), eseményszerűségbe. Ezt az eseményt pedig a róla készült írás teszi – amennyire egyáltalán ez lehetséges – rekonstruálhatóvá.

Egy előadást persze fel lehet venni filmre, de nézzünk csak meg egy ilyen filmre vett előadást és hasonlítsuk össze valós színházi élményünkkel; a felvétel halvány mása lesz csupán az eredetinek. Ez egyrészt azért van, mert a film nem a színház médiuma. A színikritika műfaja éppen azért speciális, mert tárgya tünékeny, és csak ideig-óráig hasonlítható össze vele (már akkor sem teljes joggal, hiszen minden előadás más). Ezt a tünékeny tárgyat őrzi a maga módján a kritika beláthatatlan időkig. 

Másrészt az idő által rárakódott por miatt lesz halvány másolata az eredetinek egy ilyen felvétel. Minden rendezőnél, színésznél és kritikusnál is bölcsebb ugyanis az az idő, amely észrevétlenül formálva észlelésünk finommechanikáját, ma már avíttnak mutatja azt az előadást, amely harminc évvel ezelőtt revelatív volt. Elnézve ma a katonás Három nővérről készült felvételt, már csak tudjuk, emlékszünk az érzésre, de nem érezzük át azt, amiért akkor bennakadt a lélegzetünk. Megváltozott ugyanis a kor, az intonáció, az arcok, a játékstílus, minden. És egyedül a kritika adja meg a lehetőséget arra, hogy képesek legyünk rekonstruálni az egykori eufóriát, az érzést, ezáltal megérteni azt a korszakot, amelyben a színházi műalkotás született. 

Ezért nem releváns – és lehangolóan mai gondolat – a kritika hasznát az általa kiváltott nézőszám növekedésében illetve csökkenésében mérni. És csak másodsorban azért nem, mert így arra a veszélyes területre tévedünk, hogy szellemi-művészi értékeket kezdünk készpénzre váltani, ami távol álljon tőlünk. Ugyanezen az alapon a színházi produkciók művészi értékét is lehetne a kasszába befolyt bevételben mérni (nem tesszük), ami aligha tenne jót egyik művészszínház megítélésének is. 

A kritika fent említett történetiségét jól példázza Hevesi Lajos (Ludwig Hevesi), a legendás magyar-osztrák színház- és művészetkritikus működése, aki már az első lépéseitől kezdve (1897-től) nyomon követte és támogatta, sőt mi több, pajzsára emelte a Szecesszió mozgalmát. Nem arról van szó, hogy a Klimt irányította Szecesszió ne tört volna utat magának Hevesi nélkül is, és arról sincs szó, hogy a Secession kiállításaira ne ment volna be a közönség, vagy nem vették volna a festményeiket nélküle is. De arról igenis szó van, hogy mind a mai napig az ő kritikáit tekintik fő forrásnak a kutatók, ha a Szecessziót, Klimtet illetve a kort meg akarják érteni, pedig azóta több mint száz év telt el. 

És végül a kritikus identitásáról pár szót. A kritikus nem színész, rendező, képzőművész és író (előfordulhat, hogy az, de ez más kérdés), és nem is ambíciója, hogy színész, rendező, képzőművész vagy író legyen, vagy ha történetesen igen, az nem azért van, hogy saját szakmájában magasabb fokra lépjen. Vagyis a kritikus nem azért kritikus, mert művész szeretne lenni, csak éppen tehetség híján erre képtelen, hanem azért, mert ezt tartja jónak, ezt szereti csinálni. Mert művészetet nemcsak csinálni jó, de megérteni és róla gondolkodni is.
Szerző: Bogdanov Edit