Mert amióta a hivatalos kultúrpolitika a különbnél különb mega- és gigakiállításokkal árasztja el az országot vagy inkább Budapestet, azóta bizony úgy tűnik: újra fontosak lettek a múzeumok. Még ha mindez sok esetben csak a legnagyobb és legjobban „megcsinált” tárlatokra is vonatkozik, magyarán azokra, melyeknek büdzséjében külön tétel szerepel saját programjaik korszerű és hatékony népszerűsítésére. Mindannyian szembesültünk már a rangos kiállítóhelyek előtt kígyózó végtelen sorokkal, sokan közülünk alighanem álltak is már ilyen sorokban: ilyenkor mintha a fél ország hisztérikusan látni akarna valamit – olykor az az érzésem támad, hogy szinte mindegy mit.

De mi van az ország másik, nagyobbik felével, vagyis azokkal az értékes, ám a laikus szemében kevésbé látványos feladatokat ellátó közgyűjteményekkel és múzeumokkal, melyeknek egyszerűen nincs módjuk tömegeket becsalogató tárlatok bemutatására, az ehhez kötelezően kapcsolódó országos reklámkampányok tetemes költségeinek előteremtéséről pedig még csak nem is álmodhatnak?

Számukra is van remény: évente egy alkalommal ugyanis biztosan azonos platformra kerül a legtekintélyesebb néhány múzeum és a számtalan „láthatatlan” kiállítóhely. Az idén tizenharmadik alkalommal megrendezett Múzeumok majálisa ugyanis a múzeumok közötti esélyegyenlőségről is szól, hiszen minden intézmény nagyjából azonos körülmények között, sok esetben meglepően hasonló módon kínálja portékáját. A múzeum kertjében felállított sátorlabirintusban felvonuló, idén több mint száz intézmény célja azonos: visszatérő látogatóik megtartása mellett új rétegek, s ami saját jövőjük szempontjából alighanem létkérdés, új generációk becsalogatása falaik közé.

Mindenki másképp csinálja: ki a külcsínt, ki a belbecset preferálja. Előbbit nagy hiba volna valamiféle rosszul felfogott arisztokratizmussal kárhoztatni, hiszen a legkisebbek és az egészen nagyok foglalkoztatása és szórakoztatása ez esetben is jóval hatékonyabb eszköznek tűnik, mint a kiállítóhely – egyébként komoly kutatómunkáról tanúskodó – kiadványainak glédába állítása egy asztalon. Mert a felnőttek is pontosan olyanok, mint a gyerekek: mindent szeretnek, amit meg lehet fogni, ki lehet próbálni vagy szét lehet szedni – egy mégoly körültekintően szerkesztett múzeumi évkönyv átlapozása felgyorsult világunkban alighanem keveseknek kínál revelatív élményt. Nem véletlen, hogy a szerény kiállítású szórólapokkal vagy a nyolcvanas éveket idéző (olykor valóban akkori kiadású) kötetekkel érkező standokat nem ostromolják az érdeklődők.

Nem úgy azoknak a kiállítóhelyeknek a sátrait, ahol gyakran kevés pénzből, de remek ötletekkel gazdálkodtak a szervezők. Utóbbiak egészen széles skálán mozognak: a nosztalgiázni vágyók hallgathattak 1893-ból származó tőzsdei és árvízi híreket, vagy éppen a falu és a város közötti interakciót megmosolyogtató naivitással taglaló oktatófilmre csodálkozhattak a hatvanas évekből; a kézügyességükben bízók korongozhattak, szobrokat készíthettek agyagból vagy répából, megtanulhattak könyvet kötni és pénzt verni; a legbátrabbak hosszasan bajlódhattak az ördöglakatokkal; a harciasabb lelkületűek kipróbálhatták magukat a bajvívásban, akár maguk készítette szablyával és sisakkal felszerelve; az építészet iránt fogékonyak római vízvezetéket szerelhettek össze vagy a pannonhalmi apátság épülettömbjét rekonstruálhatták előre legyártott elemekből.

Mondhatja erre bárki, hogy némelyik múzeumnak könnyű dolga van: egy levéltár hogyan versenyezhetne kézbe vehető mamutfogakkal, egy faluház mitől lenne izgalmasabb egy városi gyerek szemében, mint a számítógépes játékokat is felvonultató interaktív múzeum? A teljesség igénye nélkül felsorolt, sok érdeklődőt vonzó ötletek mellett például attól is, hogy a sátrak mindegyikében felkészült, rokonszenves és lelkes muzeológusok és múzeumpedagógusok válaszolták meg a legsutább kérdéseket is. Akik pedig feltették a kérdéseket, remélhetőleg az év többi napján is emlékezni fognak erre.