Az Urániában tartott bemutató felütése vetítés volt – Raj Tamás felvezetőjét láttuk túlnagyítottan, kép- és hangminőségben az elvárásokat erősen alulmúló minőségben. A nézők ugyan érezhetően nem vették ezt rossznéven, mert nyilván a szeretett és tisztelt néhai főrabbira figyeltek, de az ilyesféle technikai igénytelenség visszaélés a közönség bizalmával. A vetítés után a nézőtér egyik oldalán bevonultak a színészek, és leültek a színpad jobb oldalán egymás mellett elhelyezett székekre – a zenészeket és a kórust, akik a színpad hátsó-középső traktusában voltak, ekkor még függöny takarta, illetve a függöny alatt lábakat láttunk: résnyi készülődést. A bevonulás egyébként szándéka szerint méltóságteljes volt, amit a színészek, ha mégoly mereven is, de hoztak. 

Sabbathsong Klezmer Band

Az előadás metódusa szerint aztán felment a függöny a zenészekről és a kórusról, hogy aztán két felvonáson keresztül felváltva hallhassuk a szöveget illetve a dalokat – elöl ültek a színészek, amíg zene szólt, illetve hátul álltak, ültek a zenészek és a kórus, amikor a szöveget olvasták fel. A zenés részletek alatt többször bejöttek a színre azok az énekesek, akik nem voltak folyamatosan színpadon, majd a taps után mindig kimentek. 

Az énekesi bejövetelek – az ülő színészek mögött – bár ihletettek és ugyancsak méltóságteljesek akartak lenni, rendkívüli módon komikussá váltak. Nehéz mesterség színpadon természetesen menni, úgy, hogy annak ne legyen más jelentése, csak annyi, hogy valaki megy. Ezt az előadás rendezője, Garai Róbert is nyilván tudja, éppen ezért észre kellett volna vennie, amikor ez egyáltalán nem sikerült, sőt kifordult az eredeti szándékából. Világos, hogy nem hagyományos színházat látunk, hanem egy szcenírozott koncertet, felolvasásokkal: mindenki magát adja, nem szerepet játszik, és értem azt is, hogy a szövegek és a dalok elmondása, eljátszása volt a cél, de ezzel az egyszerű és jól működő, váltva építkező dramaturgiával kellett volna megteremteni azt a helyzetet, amelyben ilyen malőr nem fordul elő. Meglehet, annyi elég lett volna az életszerű és valós helyzet megteremtésére, hogy ne kelljen az énekeseknek ekkora átéléssel megtenni az uszkve hat métert negyven másodperc alatt egyenes vonalú egyenletes mozgással.

A színészek, a zenészek és a kórus – mindenki a maga habitusa szerint – nem szerepelve, de reflektáltan voltak jelen akkor, amikor másvalaki produkciója volt a figyelem fókuszában. Minden színész odalépett az előre helyezett mikrofonhoz, ott olvasta fel – ki értelmezően, ki szenvedélyesen, ki bölcs mértékkel, ki színtelenül – a ráeső zsoltárt. Minden zsoltár végéhez csatlakoztak az ülve maradt színészek: a kint állóval együtt mondták, mintegy jelezve az eredeti szándékot, funkciót (imaszerűen), ami ötletnek nagyszerű, mégis ügyetlenül illusztratív maradt. Egyrészt nem döntötték el, kórus-pontossággal mondják-e, vagy az imához hasonlóan „szétcsúsztatva”, másrészt hamar teljesen mechanikussá vált a forma, pláne, hogy legtöbbször különösebb tartalmi oka sem volt ennek. A felolvasásokat egyébként hárfaszó kísérte, ami harmonikussá és elemeltté tette a különféle színészi interpretációkat, ráadásul szellemes módon idézte meg a Haggádát, a Talmudon kívüli legendáriumot, amely szerint Dávid király ágya felett egy hárfa függött a falon, s minden éjfélkor, amikor a szél megpengette a hárfa húrjait, Dávid felkelt és zsoltárokat mondott isten dicsőségére.

A koncertrészletek kedvteliek voltak, a zenekar az ismert jiddis dallamokat, kántorszámokat játékosan, az érzelgősség csapdái fölött elegánsan átszökkenve adta elő. A zenekarvezető Masa Tamás kiváltképp aktivizálta a közönséget, könnyeden és szenvedéllyel énekelt, Masa Anita súlyosabban, mély áléléssel, Fekete László orgánumának pedig aligha lehet ellenállni. A zenekar hűségesen követte mindhárom énekest. A hangzást a nemrég alakult Kinneret kamarakórus teljesítette ki, Harmath Ágnes kórusvezetővel, akik mint egy gospel kórus, hozzátették a produkcióhoz a maguk mozgás- és látványelemeit.

A Zsoltároknak ebben a kivonatolt, jókedvűre hangolt zenés változatában az előadók felidézték Dávid zsoltárait, amelyek elsősorban az egyszerű istenfélelemről, a természet dicséretéről és az isteni gondviselés előtti meghajlásról szólnak, és a Smá Jiszráélon valamint a tizennyolc áldáson kívül az ősi zsidó imarend alapját képzik. A lírai szövegekből, a magukkal ragadó dallamokból mindenki olyan metafizikai élményt vitt magával, amennyire képes volt odaadni magát ennek az estének.