Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MŰKÖDÖTT AZ „AMERIKÁBÓL JÖTTEM…”

Beszélgetés Nagy Fruzsinával / Színikritikusok Díja 2012
2012. szept. 10.
Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Nagy Fruzsinát, az Örkény Színház Tarelkin (halála) élete című előadásának jelmeztervezőjét kérdeztük kritikáról, a díjak hatásáról, érvényesülésről. HERCZOG NOÉMI INTERJÚJA.
Revizor: Emlékszel olyan kritikára a munkádat illetően, ami fontos volt számodra?

Nagy Fruzsina
Nagy Fruzsina

Nagy Fruzsina: Igen, sok kritika volt rám hatással. Amikor először csináltam önálló divatszínházat a Trafóban, valaki nagyon izgalmasan értékelte a munkámat. Huszonévesen nagy volt bennem a késztetés egy saját előadásra, a kritikában pedig az állt, hogy olyan volt ez a divatshow, mintha „egy barokk homlokzat ráomlott volna”. Ez a kép egyrészt nagyon megragadott, másrészt a gondolat egyszerre volt számomra pozitív és negatív (bár a kritikus, gyanítom, az utóbbinak szánta), mert tényleg túl sok volt, amit meg akartam mutatni. A következő önálló munkámnál sokkal több dolgot mertem kidobni azért, hogy jobb legyen az egész. Mivel első évben Angliában jártam egyetemre és ott az egyik óra keretében kritizálnunk kellett egymás munkáját, eléggé megedződtem. Nincs bajom a negatív kritikával, amennyiben indokol (mert kaptam már olyat, ami nem, és az azóta is kísért). De ha valaki meg sem említ, az néha fájdalmasabb, hiszen azt is jelentheti, hogy olyan jellegtelenek voltak a ruhák, hogy említésre sem méltóak. Persze talán csak paranoiás vagyok: lehet, hogy az adott darabban az számít dicséretnek, ha olyan egyszerű öltözékeket hozok létre, amelyeket észre se venni. Mégis jól esne, ha szentelne ennek egy mondatot a kritikus.
 
R: Tapasztalatból mondhatom, hogy ez dilemma a kritikus számára is, mert a rövid, „másnapos” kritikába megföljebb tiszteletkör formájában fér bele az alkotók felsorolása, amit nyilván senki sem díjaz. Szóval kérdés, hogy hol van az egészséges egyensúly az alkotók formális elismerése és a lényeg megragadása között.
NF: Erre csak azt tudom mondani, hogy emberek vagyunk. Valószínű, hogy ha téged felkérnek másik húsz kritikussal, hogy írj egy antológiába, de végül csak tizenhat fér bele és kimaradsz, nem azért, mert a tiéd nem tetszett, csak mert ez most így alakult, akkor nem hiszem el, hogy nem leszel csalódott… 
R: Nehéz eldönteni, hogy nálunk a kritikából vagy a színházból ered-e a szövegközpontúság: az idelátogató külföldi színháziak hiányolják a látvány-centrikus előadásokat. Azokban az autonóm munkáidban viszont, amelyeket említettél (divatszínház, látványshow), ahol te álmodod meg az egész előadást, a látvány központi szerepet tölt be a szavakhoz képest, ezért az elemzése kihagyhatatlanná válik a kritikában. Persze a látvány totálisan eszköztelen előadásoknál is fontos, mint mondjuk a hamlet.ws, legfeljebb ilyenkor ez kevésbé tudatosul bennünk, nézőkben. 
NF: Ez igaz, de sokszor nálunk is lenne igény látványosabb díszletekre-jelmezekre, ha ennek nem volnának anyagi korlátai: ott van például Alföldi Róbert Szent Johannája, amelyet adott körülmények között a legjobb tudásom szerint oldottam meg. Sajnos a kritikus, aki úgy gondolja, hogy túl puritán, nem lát bele a számokba. Az érdekel, hogy az előadás hasson, nem az, hogy mennyire különlegesek a jelmezek. Természetesen jelmeztervezőként annak örülök a legjobban, ha egy darabhoz valami újat, vizuálisan izgalmasat tudok tervezni, de ha nem ez a feladat, akkor ugyanolyan lelkesen öltöztetek mindenkit akár tréningruhába is. A jelmeztervezés kissé alárendelt szerep, hiszen mindig meg kell győznöm a rendezőt arról, amit szeretnék. Általában felépítek egy rendszert, ami olyan, mint egy kártyavár: ha kihúzunk egy lapot, azt nagyon óvatosan kell pótolni, különben összeomlik. Előfordult már, hogy bekerültek olyan jelmezek egy előadásba, amelyeket a próbafolyamat alakulása miatt nem szívesen vállaltam fel. Két nappal a bemutató előtt már nem lehetett a jelmezt megváltoztatni, és végül ott maradtak a kisreál játékban az én szürreál jelmezeim. Ilyenkor nagyon rossz egy negatív kritika, mert érzem, hogy ez nem kizárólag az én felelősségem, mégsem tudom magam megvédeni. 

Nagy Fruzsina jelmezei a Tarlekin élete című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Nagy Fruzsina jelmezei a Tarlekin élete című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
R: Kétszer már kaptál kritikusdíjat, most pedig a jelöltek között szerepelsz. Mit jelent számodra, hogy a kritikusok odafigyelnek rád?

NF: Az első kritikusdíjamnak örültem a legjobban. A nagyratörőt elég esélyesnek éreztem a POSZT-on, sokan gratuláltak a zsűriből, és a végén mégsem osztották ki a díjat abban az évben. Állítólag azért, mert sok darabban nem volt jelmez, és erre akarták felhívni a figyelmet. Amikor értesítettek a Színházi Kritikusok Céhétől, hogy én kaptam a díjat, madarat lehetett volna fogatni velem. Amellett, hogy a díj kompenzálta a csalódottságomat, ez volt az első jelmeztervezői díjam. Most pedig annak örülök, hogy a kisfiam születése óta ez volt ez első valóban munkás évem, és jó érezni, hogy észrevették: visszatértem.
R: Mennyire tudják „elrontani” az embert a díjak? 
NF: A siker engem arra ösztönöz, hogy még jobban igyekezzek. Sosem tartottam fontosnak a díjakat, és ezt azóta gondolom másként, hogy nekem is van néhány. Mert ez egyszerűen számít másoknak, és vannak, akik ezek után engem ítélnek meg másképp. Talán furcsán hangzik, de amióta van díjam, még több felkérést kapok, és másképp tárgyalnak velem a gazdasági osztályon is. 
R: Ezek szerint a díjak által generált kánon hat a szakmára? 

Nagy Fruzsina jelmezei a Pestiesti című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Nagy Fruzsina jelmezei a Pestiesti című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
NF: Szerintem ez inkább tudat alatt működik. De volt rá példa az életemben, hogy egy díj olyan kapukat nyitott meg, amelyek addig elérhetetlenek voltak számomra. Nagyon nehéz volt bekerülnöm a szakmába, mert az Iparművészetin végeztem, senkit sem ismertem, kevés rendező dolgozott velem: Halász Péter, Bozsik Yvette, Vajdai Vili. Nem is tudtam, hogy a maszkkészítés vagy a jelmez érdekel-e jobban. Kimentem Los Angelesbe egy speciáliseffekt-maszkkurzusra, arról álmodozva, hogy majd egyszer én csinálom az Alien7 szörnyét. Benevezett az iskolám egy nemzetközi sminkversenyre, de a repülőjegyem előző hétre szólt, haza kellett jönnöm. Egy ismerősöm ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjek, állta a repülőjegyet azzal, hogy akkor viszont nyerjem meg. Kitaláltam egy tervet, azt szem előtt tartva, hogy mit várnak el, és nyertem. Ennek valahogy híre ment itthon, és sorban kaptam a sminkes munkákat úgy, hogy senki nem tudta, ki vagyok, milyenek a munkáim, nem is volt portfólióm. Szóval az „Amerikából jöttem…” működött. Ennek a gyorsan jött, kényelmes életnek hamar véget vetettem, és eldöntöttem, hogy inkább jelmeztervező leszek.
R: Jó kritikus voltál, amikor véleményeznetek kellett egymás munkáját az angol egyetemen?

NF: Elég hamar rájöttünk, hogyha nem vesszük komolyan egymás teljesítményének értékelését, rossz jegyet kapunk, és mivel volt bennünk egy egészséges stréberség… nem, csak viccelek. Igazából rájöttünk, hogy ezt is csak úgy érdemes csinálni, mint bármit az életben: vagy komolyan vesszük, vagy hagyjuk az egészet. Mi nagyon komolyan vettük. Néha túl komolyan. Voltak hatalmas sírások, kiborulások. Barátságok dőltek romba, aztán persze másnap újraépültek. Az első év után ugyan hazakényszerültem, mert lehetetlenség volt fizetni a tandíjat, de fontos volt, hogy azt a szemléletet is megismerhettem. Egyrészt a totális kreativitásra nevelt, másrészt nagyon kritikusra. Ezért én magamon kezdem a kritikát: ha a munkámban valami nem tetszik, abba bele tudok pusztulni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek