Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BRAVÚRSTÜCK

Händel: Giulio Cesare in Egitto / Salzburgi Ünnepi Játékok 2012
2012. szept. 9.
Még a legnagyobbakban is ott a bizonyítási kényszer (vagy csak bennük igazán?): a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok új intendánsa, Cecilia Bartoli közel elérhetetlen magasságba tette a lécet – önmaga számára. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
A Salzburgban augusztus végén öt alkalommal előadott Händel-operának, a Giulio Cesare in Egittónak májusban már megvolt a premierje a Haus für Mozartban. A produkciót bízvást tekinthetjük iránymutatónak: a világ leghíresebb mezzoszopránja, Cecilia Bartoli a Salzburger Festspiele tavaszvégi „kistestvérének” művészeti vezetőjeként ezek szerint hasonló kiállítású produkciókban gondolkodik majd hároméves mandátuma alatt. 
Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
Mire is számítson tehát a pénzéért az előkelő salzburgi publikum? Sztárparádéra mindenekelőtt: a Giulio Cesare színlapját végigolvasni is zavarba ejtő, hiszen a kurrens komolyzene olyan világnagyságai szerepelnek rajta Bartoli mellett, mint Philippe Jaroussky, Andreas Scholl vagy Anne Sofie von Otter (és dagadjon a honfiúi kebel, hiszen a kis szerepében tisztességesen helytálló Kálmán Péter neve is ott van, idén ráadásul a Bohéméletben is fellépett a nyári játékokon). A darabválasztás szintén árulkodó: a Julius Caesar és Kleopátra szerelmét történelmi álruhába öltöztető mű máig az egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott Händel-opera. A Bartoli kinevezése ellen ágálók persze attól tartottak, hogy barokk minifesztivállá változnak a pünkösdi esték, ám megnyugodhatnak: jövőre Bellini Normája következik, természetesen a művészeti vezetővel a címszerepben. 
Anélkül, hogy Bartoli befolyását illetően túlzásokba esnénk, nem lehet nem észrevenni, hogy a Giulio Cesarét jegyző rendezői páros – amely jövőre a Normával próbálkozik majd Salzburgban – szintén az ő pártfogoltjai közül került ki: a harminc éve együtt munkálkodó Moshe Leiser és Patrice Caurier háromszor dolgozott már az énekesnővel Zürichben. És akkor most már essen szó Händel-produkciójukról is, amellyel szemben a legtöbb kritika éppen az ő „közreműködésüket” érheti.
Andreas Scholl és Cecilia Bartoli
Andreas Scholl és Cecilia Bartoli
Többedik előadásukat látva is nehéz a két rendező kapcsán kiforrott, de legalább azonosítható stílusról beszélni. Hogy figyelmesen elolvassák a librettót, az vitán felül áll (amikor kígyóméregről van benne szó, tekergő hüllőket vetítenek, satöbbi), értelmezésükkel azonban nem tesznek hozzá sokat az eredeti műhöz – de legalább nem is vesznek el belőle, teszem hozzá gyorsan, és manapság ez is valami. Mert azt azért ne tekintsük felforgató olvasatnak, hogy a nyitány után a győztes Caesart éljenző egyiptomiak tarkóra tett kézzel, fegyverek torkolatába nézve éneklik üdvözlő dalukat, s a finálé is legfeljebb meghökkentő: ágyúcső mered a nézőtérre, miközben az egyiptomi és római gazdagok és szépek a színpadot elözönlő katonákról tudomást sem véve, gondtalanul mulatozva süllyednek a színpad alá. 
Hogy az általam látott előadáson az erkély első sorában ülő José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mit gondolt az Európai Uniót cinikus gyarmatosító nagyhatalomként beállító előadásról, legyen az ő titka, mindenesetre ez alkalommal Caesarból az EU-zászló csillagaival ékesített reálpolitikus lett, ellenfeléből, Ptolemaiosból az egyiptomi olajmezőket a külső nyomás miatt kiárusító, tehetetlen és alkalmatlan uralkodó, Kleopátrából pedig szégyentelen perszóna, aki egy köteg ötszázeurósért még a hazáját is eladja. Interjúban mondta el a rendezőpáros, hogy az EU növekvő válsága és a szerintük közeledő globális kataklizma ihlette meg őket: a végeredmény pedig egy olyan épületben látható, ahol a legdrágább helyárak a négyszáz eurót közelítik.
Persze vitán felül áll az is, hogy a nettó játékidejében négy és fél órát súroló opera seria nem mindennapi feladat elé állítja rendezőjét (az elérhető DVD-felvételek alapján azért tudjuk: Peter Sellarsnak sikerült vele megbirkóznia). A történelmi háttér, vagyis a Kr.e. 48-47-ben Egyiptomban lezajlott események meglehetős részletességgel ismertek. A pharszaloszi csata után Pompeiust a fáraók földjéig üldöző Julius Caesarnak sajátos módon kívánt kedveskedni Egyiptom despotája, Ptolemaios, amikor Pompeius levágott fejét nyújtotta át a római hadúrnak. A férfi özvegye, Cornelia és fia, Sextus Pompeius persze bosszút esküszik, eközben meg a szintén dühös, de azért valódi feladatáról ideig-óráig megfeledkező Caesar fejét elcsavarja a szintén az egyiptomi trónra áhítozó Kleopátra. 
Anne Sofie von Otter
Anne Sofie von Otter
Azonban az előadást nézve – a nyögvenyelős EU-s utalástól eltekintve – a történelem többnyire nyom nélkül oldódik fel a recitativók és a da capo áriák hosszú, andalító sorozatában. Szerelem, féltékenység, csábítás a fő témák, ehhez járulnak a testi és lelki terror kimerítő részletességgel felmutatott képei. Nem a prüdéria mondatja velem, hogy ez utóbbiak tán kissé túlzottan is jelen vannak: a rendezők gyakran fölösleges kunsztokra kényszerítik énekeseiket, közülük is különösen szerencsétlen sorsra jutott a Ptolemaiost/Tolomeót játszó fiatal kontratenor, Christophe Dumaux, akinek első feladata Caesar szobrának precíz csonkolása és kibelezése, majd szexújsággal kell maszturbálnia, végül letolt nadrággal becserkésznie Corneliát. A hosszú, hét-tízperces áriák (pót)cselekvésekkel telezsúfolt színrevitelén érződik a leginkább az afölött érzett aggodalom, hogy valamit muszáj csináltatni az énekesekkel. Így aztán például Caesar/Cesare a limuzinjában is elénekli ugyanazt, amit már egyszer a színpad előterében abszolvált, Cornelia pedig egy jókora bőrkrokodil szájába dugva fejét panaszolja sanyarú sorsát. Hogy az ehhez hasonló modorosságokra semmi szükség, azt nem csak az elit közönség rosszalló hörgése jelezte, hanem például az is, hogy az első felvonás végén Sextus/Sesto és Cornelia búcsúja olyannyira megállt önmagában, bármiféle rendezői hókuszpókusz nélkül, hogy az előadás talán leginkább megrendítő pillanatait hozta. 
Ez persze már elsősorban a kifogástalan vokális teljesítményt nyújtó csapaton múlik. És az énekeseket mindvégig kézben tartó – Bartolival szintén jó ideje folyamatosan dolgozó – Giovanni Antoninin és kiváló formáját mutató zenekarán, az Il Giardino Armonicón. Ami leginkább feltűnik az Antonini irányította zenekarról, hogy egyszer sem kapkodva, sőt már-már ráérősen játszanak, a zene minden színét és árnyalatát türelmesen átgondolva és megmutatva. Amit pedig a színpadon álló énekesek hasonló, egységesen magas színvonalon viszonoznak. 
Philippe Jaroussky. Fotók: Hans Jörg Michel. A képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok
Philippe Jaroussky. Fotó: Hans Jörg Michel (A képek forrása: Salzburgi Ünnepi Játékok)
Andreas Scholl léha és nagyvonalú Cesarét játszik, akiről igen nehéz elképzelni, ahogy a csatamezőn nagy átéléssel kaszabolja az ellent: mintha fekete elnöki autója mélyén érezné magát a legjobban. Vagy, megengedem, Cleopatra pihe-puha ágyában: Cecilia Bartoli az egyiptomi királynő szerepében valóban mindent megtesz, hogy elkápráztassa a kéjenc rómait – persze, hogy kiderül a végén: csak a pénzért tette. A II. felvonás elején a Cesare kedvéért szervezett pazar színházi szcénában elemében van Bartoli, az érzéki komika: szőke parókában, kis repülőjén a magasba elhúzva valóságos diadalt ül – és nemcsak Cesarén. 
Cleopatra szolgálójából, Nirenából Jochen Kowalski néhány jól eltalált gesztussal magabiztosan épít karakteres mellékszereplőt. Cleopatra testvére, a perverz és elvtelen Tolomeo szerepében Christophe Dumaux akrobatikus mozdulataival és énekteljesítményével egyaránt kellemes meglepetés. (A Metropolitanből jövő áprilisban közvetítik az ottani Julius Caesart, ott majd ellenőrizhető.) Hálátlan szerepnek tűnik a gyászába szinte beleőrült Corneliáé. Hangozzék bármilyen abszurdnak, Anne Sofie von Otter túlságosan is jól alakítja az életbe belefáradt özvegyet: szinte érthetetlen, hogy miért korbácsolja fel az érzelmeit gyakorlatilag minden férfinak, aki csak szembetalálkozik vele. A fiát, Sestót játszó Philippe Jaroussky minden áriája (és a már említett kettősük) bizsergető, felejthetetlen élmény: az atyja halálát megbosszulni kívánó fiatalember a szemünk előtt érik felnőtt férfivá a sok léha, saját élvezeteit minden egyéb elé helyező, cinikus és öntelt nagyság között. Fellélegezhetünk: van remény.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek