Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SIKERÜLT ÁTVERNI

Beszélgetés Székely Csabával / Színikritikusok Díja 2012
2012. szept. 9.
A színikritikusok szerint az elmúlt évad legjobb új magyar drámája Székely Csaba Bányavirág című darabja. UNGVÁRI ZRÍNYI ILDIKÓ INTERJÚJA.
Revizor: Prózaíróként debütáltál, most drámaíró vagy inkább. Hogy férnek ők meg benned: lopkodnak egymástól, vagy van úgy, hogy rácsapnak mind a ketten egy témára, és akkor az egyik alulmarad? 
Székely Csaba: Amióta belecsaptam a drámaírás lecsójába, azóta a prózaíró egy kicsit álomba szenderült. Most szeretnék prózát írni, tehát ki fog derülni, hogy milyen, amikor egyszerre csinálom a kettőt, mert eddig ez nem volt.
R: De van olyan, hogy látod, a téma mind a kettőre jó lenne, esetleg fontolgatod, hogy prózát írjál belőle, vagy inkább drámai szöveget?
SZCS: Nem, mert annyira másfajta gondolkodást igényel a kettő: mintha az agynak más sávjai lépnének működésbe.
R: Drámaíró szakot végeztél Marosvásárhelyen. Mit kaptál itt?
SZCS: Nagyon sokat. Most szakmailag nem tartanék itt, ha nem vágtam volna bele. Eleve azt, hogy elkezdtem drámát írni – addig csak kíváncsiság volt bennem, ott viszont rákényszerültem arra, hogy drámát írjak, hiszen folyton kellett valamit írni az órákra. Szép lassan kialakították bennem az ottani tanárok azt a képet, hogy milyen egy drámaíró, hogyan gondolkodik. Korábban nem figyeltem, vagy nem is tudtam bizonyos dolgokról: színpadban, színészekben gondolkodásról, rendezői szemmel való gondolkodásról, meg színészi füllel hallásról – ezeket megpróbálták belénk lehelni.
R: Technikát, módszert is tanultál?
SZCS: Olyan módszert, amilyen az angolszász típusú drámaiskolákban van, nem. A kötött struktúrát, amelyet a hollywoodi forgatókönyvekben is alkalmazni szoktak, nem tanították, mivel a magyar drámairodalomnak nincs ilyen hagyománya. Inkább a színházi látásmód volt fontos, és az ökonómia, az egyszerű, szikára szerkezet – nem úgy, mint az epikában, ahol a nyelv működtet egy csomó szintet. Itt nem a nyelv a legfontosabb működtető eszköz, hanem inkább a dialógus, a helyzet.
R: A te drámáidban azt látom, hogy a nyelv is nagyon erőteljes tényező. 
SZCS: Lehet, hogy ezt a prózaíró énemből hozom. A prózában világteremtő jelentése van a nyelvnek, egy környezetről vagy helyzetről, helyszínről mond el bőbeszédűen valamit. Ez egyáltalán nem követelmény a drámaírásban.
R: A színésznek állandóan kell képezni a testét. Szerinted a drámaírónak mi a tréningje? 
SZCS: Gyakorlatokat jó néha végezni. Például hallottam egy érdekes beszélgetésfoszlányt egy kocsmában, és volt már, hogy abból írtam próbaként egy kisebb jelenetet. Elképzelem, hogy kik azok az emberek, és azt, hogy egy lazább helyzetből hogyan alakul ki egy fokozatosan egyre feszültebbé váló szituáció, amelynek aztán az a mondatfoszlány a csúcspontja. Ilyen típusú gyakorlatokat szerintem érdemes végezni.
R: Az átírás szintén ilyen edzés? Átírtad a Zűrzavaros éjszakát – edzés volt, vagy ennél komolyabb dolognak tekinted? 
SZCS: A Zűrzavarosnak nem az átírás szándékával vágtam neki, hanem így alakult. Sebestyén Aba meg akarta rendezni, és megkért, hogy fordítsam le. Tetszett az ötlet. Caragiale-t nem nagyon fordítják, mert van egy olyan mítosz, hogy őt nem lehet lefordítani (és tényleg nem), de közben rájöttem, hogy azért, mert nekünk nincs Caragialés nyelvünk a magyarban.
R: Megtörténik, hogy írás közben egy színészre gondolsz, vagy egy gesztusra?
SZCS: Igen. Nagy segítség szokott lenni, ha valamelyik szerepről úgy gondolom, hogy azt egy létező színész el tudná játszani – akkor rá, arra a színészre fogalmazom. Például a Bányavirágban az orvos szerepében Bogdán Zsoltot képzeltem el.
R: És úgy is működik a dolog, hogy például a Bányavirág színészeit tovább gondoltad a következő darabban? 
SZCS: Nem annyira. A Bányavirágnál volt a legkönnyebb dolgom, mert az az egyetemen egy műhelygyakorlat alatt született, és ott már láttam néhány színész-hallgatót. Ivánt és Irmát azokra a színészekre írtam, akik játszották őket. A Bányavakságnál előbb volt az írás, de ott is próbáltam  fogódzókat keresni, hogy milyen típusú színészek játszhatják el a szerepeket. A Bányavíznél nem volt ilyen, annak a megírása volt a legnehezebb. Egy jó kezdő helyzet tud elindítani valamit bennem, és itt legalább tízféle kezdést kipróbáltam már. Sokára találtam meg a megfelelőt, akkor aztán két hét alatt megírtam az egészet. De bajban voltam, szembetaláltam magam azzal a kérdéssel, hogy az első kettő után mit lehet még mondani, hogy ne legyen fölösleges ismétlés az első két darabhoz képest.
R: Ilyenkor használ az, ha az ember olyan klasszikusokhoz fordul, mint Csehov, vagy a kortársakhoz, mint Parti Nagy Lajos, McDonagh? Egyszer mondtad, hogy a Bányavirágban a kezdő helyzet egy csehovi helyzet volt.
SZCS: Igen, a Bányavirág konkrétan a Ványa bácsira épül, és ott van McDonagh Vaknyugatja is benne. A másodikban még fel lehet fedezni a Cseresznyéskertet, a harmadikban pedig van egy kevés Sirály. Ez egy Csehov-trilógia is, nem csak bánya-trilógia.

Székely Csaba
Székely Csaba
R: Melyik a kedvenc jeleneted a Bányavirágból?Van olyan, amelyet különösen szépen oldottak meg  a színpadon ahhoz képest, ahogy elgondoltad?

SZCS: Nem tudom. Lehet, hogy nincs ilyen kedvenc jelenetem. Igazából nem a saját jeleneteimet szeretem, hanem azt, hogy mit kezdenek vele. Vannak kedvenc poénjaim, amelyeket a színészek hoztak. Hónapokig tudtam röhögni némelyiken, pedig a saját darabomat néztem. Az érdekel, hogy mások hogyan látják azt, amit megírtam, hogy milyen jelentést látnak benne. Én bármilyen értelmezést elfogadok, csak magyarázzák meg nekem, ha én esetleg nem értem. 
R: Ismered-e az előadásaid kritikáját? Tudtad hasznosítani őket?
SZCS: Olvastam néhányat, igen. Például Nagy Botond írt a Helikonban egy nagyon szép kritikát, én is meglepődtem magamon, hogy mit össze tudtam hozni, hogyha ilyen jó kritika született róla.  Érdekes az, hogy a marosvásárhelyi előadásról több volt a pozitív kritika, a pesti meg inkább vegyes fogadtatású volt, pedig színvonalában nem különbözik a két előadás.
R: Lehet, hogy a magyarországi kritika szigorúbb?
SZCS: Ez is egy dolog. A másik pedig, hogy elképzelhető egyfajta előítélet a rendezővel szemben a korábbi előadásai alapján. Magyarországon a skatulyázások nagyon könnyen mennek.
R: Milyen a jó kritikus? Mi az ő szerepe?
SZCS: Szeretem, ha empátiával nyúl ahhoz a minimumhoz, amit nevezzünk befeketetett munkának, vagy teljesítménynek. A munkához így kell viszonyulni, és csak azután jöhet az, hogy mi tetszett és mi nem, hogy mi jó és mi nem. A kritikus is, mint a drámaíró vagy a drámája, fogaskerék a gépezetben, ami nélkül a nagy szerkezet nem működik. A kritikára szükség van ahhoz, hogy a színházi folyamatok pörögjenek, mozogjanak. Sok múlik a kritikuson abból a szempontból is, hogy mi lesz a sorsa egy előadásnak, tehát nagy a felelőssége.
R: Akkor ez azt jelenti, hogy egy jó kritikusnak egy kicsit drámaírónak, rendezőnek, színésznek is kell lenni?
 
SZCS: Nem is tudom. Embernek kell lenni.
R: Számodra milyen a jó színház?
SZCS: Én nagyon megengedő vagyok. Nekem annyi elég, hogy szórakoztasson – jó értelemben, tehát ebbe beletartozik a megrendítés is, nem csak a nevetés. Izgasson, ne hagyjon érdektelenül. Első lépésként már az évadtervében is legyen valami izgalmas, amiért az ember hajlandó más városba is elmenni megnézni egy előadást. Az a jó színház, amelyik folyamatosan friss – nem alszik.
R: Hol van ilyen színház?
SZCS: Szeretem például Bocsárdi László színházát. Ott is folyik a szokásos vita arról, hogy a közönségnek csináljuk a színházat vagy a szakmának. De szerintem éppen ő az, aki ezt a legjobban csinálja a környéken, mert olyan előadások vannak ott, amelyek nem szellemileg megerőltetőek az átlagember számára sem, mégis igényesek. Tehát nem egy abszurd, szürrealista, groteszk, fejeken sétáló, hétrét görnyedve játszó és lilára festett színház. Nem lehet azt mondani, hogy közönség-darabok, de a közönség igényeit kielégítik. Persze az a fajta kísérletezés, amely a Bánk bánnal történt (az előadásról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.), kockázatos. Igaz, bárhogy is nyúl hozzá, mindenképpen lettek volna olyan hangok, hogy „a Bánk bánhoz így nem lehet…” Miközben például a németeknél van olyan nyitott gondolkodás, amely elfogadja a kortárs művészetet, és akként tud rá tekinteni. Ez a fajta nyitottság nálunk még nincs igazán. A lengyeleknek is vannak nemzeti drámáik, köztük olyan is, amely már egy nemzeti drámának a paródiája, és abból is nemzeti dráma lett, tehát arra is tisztelettel tekintenek – ez is nyitottságot jelez. Nálunk nem lenne elképzelhető, hogy egy Bánk bán-paródia bekerüljön a tankönyvekbe.
R: Mit szeretnél, milyen rendező kezébe kerüljön a Bányavíz, amely az Örkény Színháznál van? 
SZCS: Én azt szeretném, hogy ha azok a rendezők, akik megcsinálták a Bányavirágot és a Bányavakságot, zárnák le a trilógiát. Így lenne egy íve a három darabnak, és ugyanabban a színházban be lehetne mutatni őket egymás után. 
R: Ez a trilógia egy kezdő drámaírónak komoly vállalás. Mi a folytatás? Esetleg írnál hozzá egy szatírjátékot negyediknek?
SZCS: Nem rossz ötlet, de most kicsit meguntam a bányalégkört meg ezt a stílust, ezeket a problémákat – másfelé eveznék. Töröm a fejem egy új drámán, de mivel ezzel is pályázni szeretnék, nem jó, ha mesélek róla.
R: Reprezentatív helyre kerültél a Színházi Kritikusok Céhe besorolásában, Pintér Béla és a Térey János-Kovács Krisztina páros mellé. (Az interjú a Színikritikusok Díja átadója előtt készült – a szerk.) Szerinted a Bányavirágnak miért lett ekkora sikere? 
SZCS: Valószínűleg az újdonság erejével hatott. Nem tudom, hogy mennyire számított az, hogy Erdélyből ritkán érkezik érdekes dráma a drámairodalomba, és most találtak egyet. Garaczi László mondta nemrég, hogy minden következő mű megírása előtt vagy közben elfogja a félsz, hogy „na most lebuksz! Most kiderül, hogy a közönséget is átverted, a kritikusokat is… Nem igaz az egész, és most kiderül, hogy tehetségtelen vagy… és csak véletlen volt, ami mostanáig történt”. Ebben van valami, tényleg picit így érzem én is. Mintha lenne valami, amiről én nem tehetek, amibe én nem szóltam bele.
R: A színház világának valamilyen öntörvényű mozgására gondolsz?
SZCS: Igen, sikerült átverni a színházi világot.
 
A legjobb új magyar dráma díját Székely Csaba kapta. A szerk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek