Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BELÜL ÚGYIS MINDENKI TUDJA

Beszélgetés Polgár Csabával / Színikritikusok Díja 2012
2012. szept. 6.
A Színikritikusok Díja egyik férfi főszereplő jelöltjével, Polgár Csabával beszélgettünk a kritikáról. PROICS LILLA INTERJÚJA.
Revizor: Nyilván olvasol kritikát. Általában nehéz bármit mondani, hogy milyennek találod őket, de azért megpróbálhatnád.
Polgár Csaba: Mindenki olvas kritikát, persze, én is. Általában nem emlékszem olyan kritikára, amelyről azt éreztem volna, hogy igazán eredetit állít. Ez nem minősítés persze, hanem a műfaj némiképp behatároló: a kritikusnak annyi feladata van, amit gyorsan, kis helyen kell teljesítenie. Azért meg kellett tanulnom, hogy amire nekünk két hónapunk van, azt a kritikus egyszer vagy jobb esetben kétszer nézi meg, és harminc sorban elmondja róla, amit tud. S hogy abban éppen mi van, az érdekes persze, de ilyen módon külön működik – bár meglehet, hogy a kritikának eleve ez a természete. Nekem érdekesebb, jobban működőnek tetsző forma a Kritikus Óra, mert ott egy diskurzusba kerülünk.
Polgár Csaba a Peer Gynt-ben
Polgár Csaba a Peer Gyntben
R: Állandó kérdés, kinek írunk, mert elvben nemcsak a szakmának, hanem azoknak az olvasóknak is, akik nem látták az előadást, és tegyük fel, vannak. A kedvükért tehát muszáj leírónak is lennünk – ami nektek, pláne, ha szigorúan tárgyilagos ez a leírás, sok érdekeset nem mond. Ehhez aztán jönnek még a kifogásaink.
PCS: Jó esetben ennél azért színesebb a dolog. Nekem például semmi bajom azzal, ha valaki a nemtetszését fejezi ki a munkámra vonatkozóan, de azt elvárom, hogy konzekvens legyen, állításait indokolja meg. Tehát amikor azt írja valaki, hogy a színészek nem beszélik a rendező nyelvét, és erről nem is mond mást, akkor azzal „felhasználóként” nem tudunk mit kezdeni. De elsősorban inkább a figyelmet szeretném viszontlátni, azt például, hogy a kritikus észreveszi, ha egy színész mást csinál, mint éveken át előtte. Az ilyesmire nyilván egy szaklap alkalmasabb, lévén az képes időt és terjedelmet rászánni.
R: Segítene ezen, ha a kritikusok, tegyük fel, valamelyest figyelemmel kísérnék a próbaidőszakot?
PCS: Az egy kelepce lehet. Aki beül egy próbára, nyilvánvalóan bizalmi helyzetbe kerül, amit feltehetőleg érez is. Aztán minél többet jelen van a próbákon, annál inkább megfertőződik, elvész az a fajta semleges-hűvös viszonya, amely ahhoz kell, hogy könnyű szívvel ki tudja mondani, mitől jó vagy mitől rossz az adott előadás.
R: Ugyanakkor többet tudnánk arról, hogyan készül egy előadás, amitől lehet, hogy értőbben látnánk.
PCS: Mi sem tudjuk, hogyan készül. Ebből a szempontból minden munka új. Nyilván vannak állandó momentumok, ám ahogy belekezdünk valamibe, egyszercsak szembetaláljuk magunkat egy vadállattal, amely mindig másképp mozog. Képtelenség persze számon kérni egy kritikán, hogy mindazt, amivel mi legalább két hónapot foglalkoztunk, hiánytalanul lássa, értelmezze és értékelje – nyilván ez már terjedelmileg is életszerűtlen. Ugyanakkor azok a tárgyi tévedések, amelyek előfordulnak kritikákban, ugyancsak életszerűtlenek.
R: Mondjál erre példát!
A termék című előadásban
A termék című előadásban
PCS: A zenehasználatról szólva nem elég a szerzőt felismerni, és azzal be is fejezni a róla szóló diskurzust, hogy a kritikus megnevezi – mert meglehet, hogy nem véletlenül kerül egy bizonyos ciklusból kiválasztott részlet a maga jelentéstartományával, értelmezésével együtt az adott előadásba. Ugyanígy nem lehet elintézni a díszletet és jelmezt, ahogy jó esetben egy-két mondattal szokás, mert ezáltal gyakran lényegi dolgon siklik át a figyelem.
R: Végül pedig a színészeket sorolva jut még egy-egy jelző, ugye.
PCS: Nyilván ahogy mostanában rendezői a színház, a kritika is erre van kihegyezve. Közben szerintem több út is kínálkozik, mert érdekes lehet egy teljesen szubjektív írás is adott előadásról, ha valaki tényleg gondol valamit arról – akár problémákat feltárva. De választhatja azt is a kritikus, hogy teljesen objektíven leírja, amelyből az olvasó pontos képet kaphat. Ugyanakkor bátran nem tudom kijelenteni, általában mi a baj a magyar színikritikával, és mit kellene ahelyett csinálni, ami most van. Ma már sok blogot írnak a tárgyban, közülük nem egy dilettáns, minden szakmai alapot nélkülöző, azonban vannak jelentősek is, amelyeken megjelennek színvonalas anyagok. Lehet, hogy most ezekhez képest kellene a hivatásosoknak valamilyennek lenni – sokszínűnek, szigorú szakmai alapossággal.
R: És mi ez a szakmaiság?
PCS: Talán tényleg nem lehet megúszni, hogy megismerjétek a metódust, ahogy a színház készül, hogy eleget tudhasson az, aki ír róla. Az írásnak pedig muszáj szórakoztatónak lenni, ami azt jelenti, hogy a szöveg minőségi, jó olvasni, és nem olyan, mintha fűrészport ennénk kiskanállal. Ha azt látom, hogy ki van találva mint írás, tetten érhető benne a gondolkodás, akkor már van értelme. Egy kritika ugyanis – mint egy előadás – önálló mű is a maga keretein belül. Ezért nem is értem, amikor valaki „berág” egy kritikusra – pláne általában a kritikusokra – egy írás miatt. Olyan az, mint egy erősebben vagy gyengébben sikerült este. Nem lekezelően mondom, de egy-egy kritika nem az örökkévalóságba vésett kinyilatkoztatás. Az egy este, egy előadás lenyomata, ahogy azt valaki látta s megfogalmazta.
R: Mégis mi bosszant leginkább egy kritikában?
PCS: Amikor pontosan tudom, mit fognak írni, és tényleg azt írják. Az esetek nagy többségében meg tudjuk mondani, milyen lesz a fogadtatás. Amikor színházi állóvízről beszélünk, akkor ez is benne van. Lehet, hogy a kíméletlen őszinteség jót tenne: ha inkább nagyobb elvárással állnátok a méltán jónak tartott alkotókhoz, társulatokhoz, semmint érthető lojalitással. Ugyanakkor tudom, ha nézőként megyek színházban, mielőtt elkezdődne az előadás, egy kicsit már akkor valamilyen – s nem részrehajlásról beszélek, hanem annak igenis lehet tartalma, jelentése, hogy ki állít valamit, netán mivel blöfföl.
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
R: És van olyan, hogy „betalál” egy mondat?
PCS: Persze, különösen akkor, ha tudom, mit kellene átlépni és hogyan, de sehogy nem megy. Akkor az ember arra gondol, hogy valami nem stimmel a körülményekben. Ha pedig a kritika is megírja, arra legalább azt lehet mondani, hogy nem ért hozzá.
R: Meg szoktátok beszélni egymás között, hogy mi hogyan sikerült? Mennyire lehet őszintének lenni társulaton belül?
PCS: Embere és munkája válogatja: van, akinek meg lehet mondani, van, akinek nem kell, de van olyan munka, hangulat, helyzet, amikor másként történik. Egyébként ez túlságosan nem is fontos, mert belül úgyis mindenki tudja, mi hogyan sikerült. Ha magamról beszélek, engem kifejezetten érdekel, milyennek látnak a társaim, ám hiába mondják jónak, amiről én pontosan tudom, hogy messze nem az. Ha pedig kiderül valami probléma, igyekszem alakítani azon, de nem mindig sikerül, csak gyötrődni, majd belátni, hogy ez ment a levesbe.
R: Vettél részt olyan próbaidőszakban, amelyben „megnézés” volt?
PCS: Persze, a HOPPartnál mindig így dolgozunk, megkérjük Ascher Tamást, Novák Esztert, Kárpáti Pétert, Zsótér Sándort – vagy nemrég a Merlin próbáit nézte viszonylag sokat Mácsai Pál. Elmondják a meglátásaikat, amit vagy elfogadunk, vagy megköszönünk, ám nem fogadjuk el. Mindez a viszonyainkra épül: ideális esetben ugyanis őszintén megmondják, mivel van baj, ideális esetben ezt el tudjuk viselni, aztán ha nem gondoljuk elfogadni, akkor ideális esetben nem neheztel ránk ezért senki.
R: Melyik éned érzékenyebb a visszajelzésekre: a színészé vagy a rendezőé?
PCS: A színész – nem is tartom magam rendezőnek, ennyi munka után még nem alakul ki rendezői karakter. Egyébként meglehet, a rendezők érzékenyebbek. Mert bár a színészet is magányos dolog, a rendező egyszercsak olyan egyedül marad, ahogy színész sosem. Eddig háromszor éltem meg, és mindig eljött az a pillanat, amikortól fogva a dolog a színészeké lett: hiszen ők állnak a színpadon. Ilyenkor rendezőként már nem szabad belenyúlni abba a formálódó anyagba, amelyen már kívül vagyok. Ez persze nem egy éles váltás, látszólag nem lesz más a viszony a rendező és a színészek közt. Inkább belül kezd el dolgozni az, hogy egyedül maradtam – ezáltal rendesen fel tudnak erősödni a kétségek.
R: Próbáltál már valaha is kritikát írni?
PCS: Soha, de annyi kétségem támadna, amint belefognék, hogy nem maradna belőle semmi. Természetesen mindenkinek van egy első indulata – éreztem már olyat, hogy lendületből le tudnék írni hat oldalt erről a szarról, aztán másnap már differenciáltabban gondoltam vissza rá. Egy kritikus – jó esetben – felismeri, hogy amit lát, arra három nap múlva is lehet-e emlékezni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek