A Capella Savaria koncertje / Szombathely, Bartók Terem
2012.09.06.

Nicholas McGegan elkészítette tizennegyedik lemezét a szombathelyi Capella Savaria együttessel – ez persze akkor is figyelemreméltó esemény lenne, ha a tizenharmadik lemezt nem követte volna két évtizedes szünet. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az Egyesült Államokban élő jeles és rendkívül sokoldalú karmester, illetve az immár Kalló Zsolt művészeti vezetésével működő, veterán magyar régi zenei együttes néhány éve ismét összetalálkozott, s úgy fest: az együttműködés jobban működik, mint valaha.

Nicholas McGegan
Nicholas McGegan
Persze nem csupán a zenekar összetétele változott sokat az elmúlt évtizedekben, hanem a világ is – hol van már a „Hungaroton Baroque” márkanév, az a lemezpiac (nem beszélve a fekete lemezekről); s hol van már az az oratóriumokból és operákból álló, akkor még sorozatban eladható repertoár? Van azonban helyette más: a Capella Beethoven hegedűversenyével hozzákezdett – Kalló Zsolt szólójával – egy korhű hangszeres hegedűverseny-sorozathoz, s most, másodikként, Mendelssohn került sorra, közelebbről a „nagy” e-moll hegedűverseny (op. 64), még közelebbről a mű később némileg átdolgozott, ritkán hallható eredeti (1844-es) változata. Emellett pedig, a CD-t kiegészítendő, az Olasz Szimfónia (op. 90), annak is az 1834-es második verziója, amelynek csak az első tétele teljesen azonos a mű jól ismert formájával.

Szeptember 2-án ez a két darab hangzott fel tehát a szombathelyi Bartók-teremben, természetesen egy jelentősen megerősített Capella Savaria közreműködésével, hiszen alapfelállását tekintve egy közepes létszámú barokk zenekarról van szó: a megfelelő fúvósok ezúttal egy huszonkét fős vonóskart egészítettek ki. Az első pozitív benyomás éppen ezzel volt kapcsolatos: a felvételek nyomán a résztvevők igen kiegyensúlyozott és homogén hangzású együttessé csiszolódtak össze, s ez alapvetően határozta meg az egész hangverseny jellegét. A második pozitív benyomás ehhez kapcsolódik: tudniillik a fúvós-szekció (két-két fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt és trombita) ragyogó teljesítményére gondolok. Ki ne tudná, hogy a klasszikus (tehát XVIII. század eleji) fuvola és oboa mennyivel nehezebb hangszer, mint barokk (vagy akár mai) társai, s hogy egy-egy igazán jó korabeli klarinétos vagy kürtös milyen ritka kincs? Nos, itt szinte mindenki elsőrangú mestere volt hangszerének, és ez az összhatást is úgyszólván elvarázsolta. Ehhez a vonósok annyit tettek hozzá, hogy az együttes megszokottan csiszolt és kulturált összhatását a nagyobb létszám mellett is maradéktalanul megtartották.

Eddig azonban még csak a zenekarról mint hangszerről adtunk számot. Ami a hegedűversenyt illeti, Kalló Zsolt játéka kezdettől kiegyensúlyozott és meggyőző volt, intenzív jelenléte, játékának karakterbeli gazdagsága, hajlékonysága érzékelhetően meghódította a közönséget. S amennyire könnyedén győzte le a virtuóz darab technikai nehézségeit a nyitó tételben, a karmester intésére varázsütésképpen elénk libbenő lassúban annyira megnemesedett és elmélyült a játéka. A harmadikban pedig abszolút közös nevezőre jutott Kalló hegedülésének és a McGegan által káprázatosan megidézett zenekari karakternek a virgoncsága, staccatós–ugratott–köpködős (a fuvolákra gondolok) könnyedsége.

Kalló Zsolt
Kalló Zsolt
Ez a Mendelssohn zenéjében oly meghatározó, akcentuált, táncos és könnyű léptű karakter ismételten és mindig élményszerű természetességgel tért vissza a szimfóniában. Itt azonban két további örömforrásra is bukkantunk. Az egyik az a vissza-visszatérő élmény, hogy új darabot hallunk, az eddig megismertnél jóval izgalmasabb és eseménydúsabb zenét, amelyet váratlan események és ötletek fűszereznek. Részletes összehasonlító tanulmányok nélkül is meg merem kockáztatni, hogy ennek a fő oka nem a mű eltérő verziója volt, hanem a pálca nélkül vezénylő Nicholas McGegan nyughatatlanul kereső zenei karaktere, illetve az eddig inkább csak vokális művekben megismert, elsöprő temperamentuma. 

A másik a zenekar már dicsért hangzásának a perfekció újabb fokára történő emelkedése, a transzparenciának, a precizitásnak, az élő szólamoknak és a karakteres hangszínek kiegyensúlyozott ötvöződésének élményszerűsége. Effektus itt kiaknázatlanul nemigen maradt, a ritmusok életteliek és ruganyosak voltak, a gyors tételek lendülete, mint a szökőáré. Ellenállhatatlan fokozások, a második tételben szinte megelevenedő, fel-felizzó, rajzos fuvolapár, a harmadikban a kürtök érzéki tökélye, s a záró tételben megint az a spriccelő, megunhatatlan mendelssohni lendület – mindez az átlagos „szép” előadást oly sok mindennel gazdagította, hogy arra talán még a művek szerzője is felkapta volna a fejét. 

Mi, jelenlévők, mindenesetre meg voltunk hódítva. Mint a mellettem ülő Székely András, az első tizenhárom lemez zenei rendezője megjegyezte: „csak az a kár, hogy ráadásnak nem játsszák el a Szentivánéji-kísérőzenét”. Sajnos, tényleg nem játszották el.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Szombathely, Bartók-terem,  Időpont:  2012. szeptember 2.