Az Egyesült Államokban élő jeles és rendkívül sokoldalú karmester, illetve az immár Kalló Zsolt művészeti vezetésével működő, veterán magyar régi zenei együttes néhány éve ismét összetalálkozott, s úgy fest: az együttműködés jobban működik, mint valaha.
 Nicholas McGegan |
Persze nem csupán a zenekar összetétele változott sokat az elmúlt évtizedekben, hanem a világ is – hol van már a „Hungaroton Baroque” márkanév, az a lemezpiac (nem beszélve a fekete lemezekről); s hol van már az az oratóriumokból és operákból álló, akkor még sorozatban eladható repertoár? Van azonban helyette más: a Capella Beethoven hegedűversenyével hozzákezdett – Kalló Zsolt szólójával – egy korhű hangszeres hegedűverseny-sorozathoz, s most, másodikként, Mendelssohn került sorra, közelebbről a „nagy” e-moll hegedűverseny (op. 64), még közelebbről a mű később némileg átdolgozott, ritkán hallható eredeti (1844-es) változata. Emellett pedig, a CD-t kiegészítendő, az Olasz Szimfónia (op. 90), annak is az 1834-es második verziója, amelynek csak az első tétele teljesen azonos a mű jól ismert formájával.
Szeptember 2-án ez a két darab hangzott fel tehát a szombathelyi Bartók-teremben, természetesen egy jelentősen megerősített Capella Savaria közreműködésével, hiszen alapfelállását tekintve egy közepes létszámú barokk zenekarról van szó: a megfelelő fúvósok ezúttal egy huszonkét fős vonóskart egészítettek ki. Az első pozitív benyomás éppen ezzel volt kapcsolatos: a felvételek nyomán a résztvevők igen kiegyensúlyozott és homogén hangzású együttessé csiszolódtak össze, s ez alapvetően határozta meg az egész hangverseny jellegét. A második pozitív benyomás ehhez kapcsolódik: tudniillik a fúvós-szekció (két-két fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt és trombita) ragyogó teljesítményére gondolok. Ki ne tudná, hogy a klasszikus (tehát XVIII. század eleji) fuvola és oboa mennyivel nehezebb hangszer, mint barokk (vagy akár mai) társai, s hogy egy-egy igazán jó korabeli klarinétos vagy kürtös milyen ritka kincs? Nos, itt szinte mindenki elsőrangú mestere volt hangszerének, és ez az összhatást is úgyszólván elvarázsolta. Ehhez a vonósok annyit tettek hozzá, hogy az együttes megszokottan csiszolt és kulturált összhatását a nagyobb létszám mellett is maradéktalanul megtartották.
Eddig azonban még csak a zenekarról mint hangszerről adtunk számot. Ami a hegedűversenyt illeti, Kalló Zsolt játéka kezdettől kiegyensúlyozott és meggyőző volt, intenzív jelenléte, játékának karakterbeli gazdagsága, hajlékonysága érzékelhetően meghódította a közönséget. S amennyire könnyedén győzte le a virtuóz darab technikai nehézségeit a nyitó tételben, a karmester intésére varázsütésképpen elénk libbenő lassúban annyira megnemesedett és elmélyült a játéka. A harmadikban pedig abszolút közös nevezőre jutott Kalló hegedülésének és a McGegan által káprázatosan megidézett zenekari karakternek a virgoncsága, staccatós–ugratott–köpködős (a fuvolákra gondolok) könnyedsége.
 Kalló Zsolt |
Ez a Mendelssohn zenéjében oly meghatározó, akcentuált, táncos és könnyű léptű karakter ismételten és mindig élményszerű természetességgel tért vissza a szimfóniában. Itt azonban két további örömforrásra is bukkantunk. Az egyik az a vissza-visszatérő élmény, hogy új darabot hallunk, az eddig megismertnél jóval izgalmasabb és eseménydúsabb zenét, amelyet váratlan események és ötletek fűszereznek. Részletes összehasonlító tanulmányok nélkül is meg merem kockáztatni, hogy ennek a fő oka nem a mű eltérő verziója volt, hanem a pálca nélkül vezénylő Nicholas McGegan nyughatatlanul kereső zenei karaktere, illetve az eddig inkább csak vokális művekben megismert, elsöprő temperamentuma.
A másik a zenekar már dicsért hangzásának a perfekció újabb fokára történő emelkedése, a transzparenciának, a precizitásnak, az élő szólamoknak és a karakteres hangszínek kiegyensúlyozott ötvöződésének élményszerűsége. Effektus itt kiaknázatlanul nemigen maradt, a ritmusok életteliek és ruganyosak voltak, a gyors tételek lendülete, mint a szökőáré. Ellenállhatatlan fokozások, a második tételben szinte megelevenedő, fel-felizzó, rajzos fuvolapár, a harmadikban a kürtök érzéki tökélye, s a záró tételben megint az a spriccelő, megunhatatlan mendelssohni lendület – mindez az átlagos „szép” előadást oly sok mindennel gazdagította, hogy arra talán még a művek szerzője is felkapta volna a fejét.
Mi, jelenlévők, mindenesetre meg voltunk hódítva. Mint a mellettem ülő Székely András, az első tizenhárom lemez zenei rendezője megjegyezte: „csak az a kár, hogy ráadásnak nem játsszák el a Szentivánéji-kísérőzenét”. Sajnos, tényleg nem játszották el.