Havanna, szeretlek!
2012.09.05.

Hét prominens filmrendező összeállt, hogy bő lére eresztett szkeccsfilmben róják le tiszteletüket a kubai főváros és lakói előtt: vállalkozásuk egyetlen szépséghibája, hogy nem sok minden jutott eszükbe a dologról. SEPSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Az ehhez hasonló kollektív dzsemborik előnye pontosan ugyanaz, mint a hátulütője, innentől pedig hozzáállás kérdése, hogy a pohár félig üres vagy félig teli: az egymás mellé fűzött kisfilmekben már csak a nagy számok törvénye szerint is biztosan lesz egy-két kiemelkedően élvezetes darab, ugyanakkor az elszánt nézőnek legalább ennyi középszerű vagy még rosszabb próbálkozást kell végigülnie értük. 

A Párizs, szeretlek – melynek sikeréről úgy tűnik, a magyar cím kiötlői sem feledkeztek el – a szokatlanul nagy merítésnek (tizennyolc kisfilm) és ezek viszonylag rövid játékidejének köszönhetően tuti biztonsági játék volt, hiszen joggal gondolhatták az alkotók, hogy ennyi indulóból valamelyik csak jó lesz. A Havanna, szeretlek! kockázatosabb stratégiát választott. Habár játékideje alig pár perccel több az említettnél, ez csupán hét alkotó rövidjét tartalmazza, tehát kisebb a választék, jóval több idő jut minden kisfilmre, és ahogy az lenni szokott, a leggyengébbek a leghosszabbak.

Hogy valami vezérfonál is legyen, a koncepció alapjául Leonardo Padura Fuentesnek, Kuba egyik legismertebb írójának a történetei szolgálnak: hét nap a fővárosban a Havannai Filmfesztivál idején hétfőtől vasárnapig, mindegyik egy önálló történet, más-más résztvevő rendezésében. (Végül a sztorik elkezdik keresztezni egymást, bár akkora összhang nincs köztük, hogy ebből egy koherens egész kialakuljon – az egymásra utalgatás megmarad szimpla gegnek.)

A sort a stáb kakukktojása és sztárja, Benicio Del Toro nyitja élete második rendezésével: amerikai srác érkezik a fesztiválra – annyira amerikai, hogy még baseball-sapkát is hord –, aki szeretne színész lenni, de még inkább összeszedni egy könnyűvérű kubai lányt, csak sehogy sem találja a helyét a havannai éjszakában. Az El Yuma – utalás Delmer Daves klasszikus westernjére – címet viselő nyitány laza bevezetés a nézőnek arról, hogyan is mennek arrafelé a dolgok, ügyesen játszik a civilizációs különbségek, és ami még izgalmasabb, a közös hang sajátosságaival (miről beszélget Havannában egy sápatag jenki a vendéglátóival felesezés közben?), aztán az egészet agyoncsapja egy olcsó csattanóval. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A folytatás szintén a kultúraközi találkozások olykor groteszk végkimenetelére épít: a nálunk kevésbé futtatott, de egyébként remek argentin rendező, Pablo Trapero (lásd az El bonaerense vagy a Carancho bűndrámáit) Jam Session című szegmensének nyitó jelenetében a részeg Emir Kusturica dobja ki a taccsot egy kuka mellett, hogy aztán egy helyi sofőrrel összebarátkozva megtalálja a muzsika nemzetek fölötti összetartó erejét (ez ügyben lásd még a Buena Vista Social Club-ot Wenderstől). A Jam Session keserédes melankóliája és mögötte némi finom irónia máris többet megragad a havannai éjszakában kialakuló kurta barátságokból, mint Del Toro próbálkozása, majd a következő epizód már túl is lép a témán: végre kallódó külföldiek kalandjai helyett az őslakosok mindennapjai kerülnek a fókuszba. (Ennek ellenére az Elia Suleiman rendezte negyedik szegmensben visszatér az „idegen idegenben” kopottas témája,  A kezdő maníros stílusban előadott minimál-abszurdjának egyetlen erénye, hogy kiállásában legalább elüt a fenti két darabtól.)

Julio Medem, Juan Carlos Tabío és Laurent Cantet a szatirikus felhangoktól sem mentes szocreál megközelítést választották életképeikhez: a fiatal énekesnőnek választania kell karrierje és korábbi otthona között (Cecilia megkísértése), eközben családja a szombati sütés-főzéssel van elfoglalva (a Dulce Amargo az egyetlen epizód, amit kubai rendező készített), vasárnap pedig egy társasház matrónája építtet szökőkutat szobája sarkába (A kút). Annak ellenére, hogy történeteik nélkülözik a nagy megfejtéseket, és az is kérdéses, hogy némely esetben mi is teszi épp Havanna-specifikussá az alapötletet – lásd a Cecilia megkísértését –, az ízes kolorlokál és a kelet-európai szatíra-hagyományokra emlékeztető humor keveréke többnyire élvezetes, de könnyen felejthető epizódokat eredményeznek.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Elia Suleiman mellett Gaspar Noé (ki más?) vállalkozott arra, hogy elhagyja az „egy kis helyi hangulat plusz egy kis kesernyés humor” bevett receptjét, habár a francia sokkmester magához képest kifejezetten visszafogott. A Ritual címet viselő tétel a legrövidebb az egész filmben, monoton és hipnotikus videoklip egy leszbikus afférba keveredett kamaszlány rituális megtisztításáról, ahol fülledt szexualitás keveredik a kubai folklórral. Noé rendezése üdítő színfolt a Havanna, szeretlek! egy rugóra járó rövidjei között, amely mind tartalmában, mint pedig formai kivitelezésében elüt társainak szabványmegoldásaitól. De a hetesfogat vállalkozása ezzel együtt is adós marad a város egyediségének megragadásával: Havanna látképe végül sematikus történetekből összerakott közhely marad.
Cím:  Havanna, szeretlek!,  Rendezők:  Laurent Cantet, Benicio Del Toro, Julio Medem, Gaspar Noé, Elia Suleiman, Juan Carlos Tabío, Pablo Trapero,  Forgatókönyvíró:  Leonardo Padura,  Operatőr:  Daniel Aranyo,  Vágó:  Thomas Fernandez, Rich Fox, Véronique Lange, Alex Rodríguez, Zack Stoff,  Szereplők:  Josh Hutcherson, Melissa Rivera, Emir Kusturica, Daniel Brühl, Elia Suleiman, Jorge Peruqorría, Vladimir Cruz