Compagnie Irina Brook: A vihar / Salzburger Festspiele 2012
2012.09.05.

Irina Brook alighanem túl fennköltnek és elvontnak találta A viharban foglaltakat, ezért aztán fogta és az egészet lerángatta a földre: bohóctréfák, megrakott lábosok és bűvésztrükkök közegébe. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Bár a szokás szerint pazar műsorfüzetben olvasható hosszú interjúban Irina Brook határozottan és rokonszenvesen tagadja, hogy tehertételt jelentene számára Peter Brook lányának lenni, sőt azt állítja, hogy Az üres teret sem olvasta soha, azért nem kell ahhoz különösebb empátia, hogy azt gondoljuk: nem lehet túl örömteli, ha az emberről szóló összes kritika az apjára való hivatkozással kezdődik. (Na tessék, én szóltam.) És valljuk be azt is: a Salzburgi Ünnepi Játékok celebekre kiéhezett – hogy mást ne mondjak: sznob – közönsége aligha rohanna a várostól félórányi buszútra fekvő Hallein egy színházteremmé alakított gyárcsarnokába, ha nem volnának majdnem biztosak benne, hogy az utód munkája is lesz legalább fele annyira érdekes, mint a nagy elődé (volt).

Az első, gyanúra okot adó momentum amúgy épp a tömeg távolmaradása: A vihar utolsó salzburgi reprízén gyakorlatilag üres sorok tátonganak a nézőtéren. Lehet, hogy aki otthon maradt, az már tudott valamit? Pedig a szünet nélkül jó másfél órás előadás korántsem bántó, kis jóindulattal még csak érdektelennek sem mondanám, bár a recenzens közben folyton kénytelen magának feltenni a kérdést: mi köze is ennek az egésznek Shakespeare-hez? 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A szövegváltozatot is jegyző Irina Brook ugyanis öt főre és – bárhogy szépítjük – mindössze egyetlen ötletre redukálta A vihart. Prospero nála nem holmi kicsinyes hatalmi, hanem valóságos gasztronómiai féltékenységből kényszerült távozni trónjáról egy lakatlan szigetre. Valaha ugyanis a pasta királya volt – ettől lesz az egész előadásnak markáns olaszos beütése, dallamvilágban, jelmezekben, atmoszférában egyaránt –, ám gaz testvére ádázul ütötte ki kezéből a fakanalat. Így aztán semmi meglepő nem lesz abban, hogy a Ferdinand számára Miranda kezéért szabott próbatételeket egy főzőiskola középhaladó osztálya is megirigyelné (a recepteket előzékenyen közli a műsorfüzet: Spaghetti Prospero alle cozze, Tiramisù Imperiale stb.), de valószínűleg Hamupipőke is elismerően csettintene az ezer kagylót egységnyi idő alatt megtisztító fiatalember teljesítménye láttán. 

Noëlle Ginefri üres terében akár a Robinson Crusoe-t is el lehetne játszani: a tengeri homokkal felszórt színpad közepén otthonos, bár kissé művi összevisszaságban berendezett, szedett-vedett lakótér. Csupa olyan tárgy veszi körül habókos hőseinket, amelyekre hajótöröttekként nyilván mi magunk is bukkannánk. A bukott sztárszakács Prospero (Renato Giuliani) állandó udvartartása a legelőkelőbb éttermek főpincéreinek eleganciájával közlekedő Arielből (Scott Koehler), az asztal alá száműzött, szó szerint kutyasorban tartott, a lehulló finom falatokért esengő Calibanból (Hovnatan Avédikian) és a három férfi által rajongott-kívánt, közülük egészen máshová vágyódó – a színpad szélén álló deszkapalánkra az Eiffel-tornyot felskiccelő – Mirandából (Ysmahane Yaqini) áll.
Fotók: Patrick Lazic. A képek forrása: Salzburger Festspiele
Fotók: Patrick Lazic. A képek forrása: Salzburger Festspiele
Akinek épp a harmincadik születésnapi partijába csöppenünk az előadás elején: Ariel és Caliban felköszönti a morcos és szemmel láthatóan sorsával elégedetlen lányt, egy vaskos szakácskönyvből latinul prédikáló apja meg épphogy nem feledkezik meg a jeles dátumról. Prospero térül-fordul, engesztelésképp varázstortát bűvöl egy üres tányérra, a közönség pedig hálás tapssal köszöni meg a trükköt, majd később is „veszi a lapot”, hiszen az előadás idővel szinte egymástól független cirkuszi számok sorozatává változik. Amelyek – meg kell hagyni – valóban mesteri kivitelezésűek, különösen a sokáig csak egy közepesen együgyű fickónak tetsző Ferdinand (Bart David Soroczynski) ejt ámulatba kivételes akrobatikus képességeivel. 

Színházban az egy ötlettel köztudomásúlag mindig az a baj, hogy idővel annak a védelmezőnek gondolt ernyője alá kell begyömöszölni mindent, ha oda való, ha nem. A különböző konyhai eszközökkel megidézett vihar még hagyján, de a bűvésztrükkök minden esetben „csak” trükkök maradnak, még akkor is, ha egyéb dolgunk nem lévén, szépen megtapsoljuk őket. A lehetséges szerepösszevonás regisztrálásán túl az sem válik jelentésessé, hogy a Calibannal hatalomátvételre szövetkező Stephanót ugyanaz a színész játssza, aki Prosperót, Trinculót meg a Ferdinandot alakító.

El kell ismerni, hogy Irina Brook boszorkányos ügyességgel keveri az ízeket, főztje összhatásában ugyancsak kellemes és harmonikus, ám fogyasztójában mégsem hagy mélyebb nyomokat. Az előadás fő hajtóereje a svung és a kifogyhatatlan játékkedv, ezért aztán nem csoda, hogy a néző zavarba jön a zárlatot nézve: Prospero egy szál egyedül marad bőröndjével a szigeten, mélabúsan bámul ránk – lehet, hogy mégiscsak szólt valami fontosról az elmúlt kilencven perc? Á, dehogy, viszont Shakespeare valószínűleg utolsó művének könyvtárnyi lehetséges értelmezéséből ez idáig alighanem hiányzott a konyhafilozófiai megközelítés. Most akkor végre megkaptuk ezt is: egészségünkre!
Szerző:  William Shakespeare,  Francia változat:  Irina Brook,  Rendező:  Irina Brook,  Színpadkép:  Noelle Ginefri,  Jelmeztervező:  Sylvie Martin-Hyszka, Nathalie Saulnier,  Fényterv:  Arnaud Jung,  Szereplők:  Renato Giuliani, Scott Koehler, Hovnatan Avédikian, Bart David Soroczynski, Ysmahane Yaqini