Ókori eredetű liturgikus dallamoktól Händel-oratóriumok áriáinak átirataiig, Muszorgszkij-daloktól Ernest Gold Exodus-daláig ki-ki találhatott kedvére valót a műsorban, amelynek a szervezők által kiemelt szereplője Birta Gábor falzetténekes volt; három szereplőtársa pedig Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora, Nógrádi Gergely helyi kántor és az elektronikus orgonán közreműködő Pfeiffer Gyula karmester.
A program gerincét ószövetségi tárgyú Händel-oratóriumok áriáinak sorozata képezte, amelyekben Birta Gábor énekelt, és Pfeiffer Gyula, valamint egy elektronikus orgona helyettesítette a zenekart. A megoldás igénytelensége mindenesetre jól harmonizált a szervetlen műsor igénytelenségével és a szerény, de ugyancsak igénytelen (zeneszerzők nevének írásmódja, kisbetű–nagybetű stb.) szórólappal.
Birta Gábor. A kép forrása: Zsidó Nyári Fesztivál |
A Wallenberg-emlékest jelleget a zsidómentő svéd diplomata kortársainak visszaemlékezéseiből felolvasott részletek biztosították; ezeket maga Birta adta elő, akusztikai okokból gyengén érthetően, bár határozottan élő, kifejező dikcióval. Éneklése ugyancsak több tekintetben dicsérhető volt: legnagyobb erénye a nagylélegzetű, jól kiegyensúlyozott dallamvonal iránti érzék, ami éppen Händel előadásában igen értékes adottság. Maga a hanganyag, mely inkább mélyebb fényű szoprán, mintsem mezzoszoprán, kifejezetten nemes, s érdekes módon éppen a legmagasabb regiszterben a legszebb – egy-egy magasra vetett kadenciális zárásban már-már a nagyság érzetét kelti.
Sokat ront azonban az összhatáson, hogy – nyilvánvalóan énektechnikai okokból – Birta hangképzése nem tökéletesen kontrollált, hangja nincs igazán a „helyén”, s ez bizony visszatérő, bár változó mértékű intonációs bizonytalanságokhoz vezet. Emellett szövegejtése, elsősorban a mássalhangzók tekintetében, kissé elmosódott. Ugyanakkor, bár a táncszerűbb, könnyedebb hangvételű áriákkal kevesebbet tudott kezdeni, s ezek kissé egyhangúnak is hatottak, a lírai és komoly karaktereket nem egyszer figyelemreméltó mélységgel és kifejezéssel ragadta meg.
Pfeiffer Gyula ezekben az áriákban, illetve a többi kíséretet igénylő darabban is érzékenyen, meggyőzően működött közre, s a hangszeres közjátékként előadott szvittételek is teljes értékűek voltak.
Fekete László és egykori kántor-tanítványa, Nógrádi Gergely a Händel-számokkal váltakozva jutott szóhoz a műsorban. Fekete elsősorban kíséret nélküli liturgikus dallamokat adott elő nagy kifejezőerővel, majd két zsidó tárgyú Muszorgszkij-dalt énekelt, talán nem kiforrott dalénekesi technikával, de magával ragadó drámaisággal. Nógrádi a XIX-XX. századi, komponált, kíséretes zsidó „slágerek” kevésbé magasrendű, ám annál hatásosabb világában valósította meg önmagát, a maga módján abszolút meggyőzően és magabiztosan. Olyan feldolgozásokat választott, amelyekben felszabadultan kiereszthette a hangját – no de milyen ércesen zengő hangot, milyen tökéletesen kontrollált technikával! S noha az volt az érzésem, hogy – alkata is predesztinálja erre – tudatosan játszott rá a Pavarotti-karakterre, úgy gondolom: akinek ilyen meggyőző előadói kisugárzása és ilyen hangja van hozzá, az csak játsszon rá nyugodtan.
Hangi szépségben tehát egyik előadó részéről sem volt hiány – ezzel együtt Rossini Mózesének népszerű Dal tuo stellato soglio kórusa, no meg az említett, Pat Boone szövegére – This Land Is Mine – énekelt Exodus-sláger, amelyben a három szép hang összefonódott, inkább a paródia műfajába tartozott. Mindenesetre időnként jól szórakoztunk.