Ezt a „titokzatos világválogatottat” állította össze 2006-ban Darvasi tréner hasonló című könyve, ezt állítja össze Huzella pályaedző estje, a társasjáték a fociról műfajú kedves dekázás.
Mennyi ideig tart? – kérdem bemenetkor a jegyszedőt. Kilencven percig. Hát persze, mennyi legyen éppen ez, ha nem kilencven? Kicsit kevesebbnek bizonyul: hosszabbítás helyett rövidítés. Viszont később kiderül: ügyes interlúdiumnak köszönhetően szünet választja el a két félidőt, s mégis egy rész marad a derbi. (Épp haza lehet érni a jégkorong VB-döntő hosszabbítására: az oroszok 2:4-ről verik az otthon hatalmasat csalódó Kanadát.)
 Fotó: Kleb Attila. Forrás: nemzetiszinhaz.hu |
A még kétesélyes magyar NB I hajrájához érve, kevéssel a futball Európa-bajnokság előtt három csapatra elegendő néző sem gyűlt össze a május közepi vasárnap estén (ideális labdarúgóidő). A tárcakönyvkivonat- monodrámával kiálló Huzella Pétert eleinte feszélyezik az üres széksorok. Az Ady-vers, a Dalok a labdatérről kissé fénytelenül indul ajkáról és gitárjáról („Ki az az egy nem osztozó / Labdaverő boldogságon, / Ki az az egy, ki ne játsszon, / Engem dobott ki a sors, / Mindig engem…”) – később a Zalán Tibor– és Darvasi László-strófák már szivárványosan szép ívűek (még az is, amelyik kifog a húrok pengetőjén). Az interaktív együttlét (Seria A: az Inter épp e napon biztosítja be elsőségét) döcögősen-dadogósan – és csak a pedagógiai őstalentum Huzella dajkáló türelmének köszönhetően – aktív. Egy női hang a szétosztogatott (Darvasi-) cetlikről harmadszorra is középhonvédet olvas középhátvéd helyett. Sebaj. A jó játék lelke a gyakorlás.
Fátyolos kis sport-történetkék és mulatságosságukban is fájdalmas fociepizódok vezetik fel a nagy attrakciót: mint mikor a keményen meglőtt fűzős labda fejen találta az embert. A nagy attrakció pedig a tizenegy dressz kiosztása egyesével (lásd a fenti alapnévsort). Tizenegy néző viselheti a futballmezre egyáltalán nem hasonlító, feliratos lepleket, később közös fénykép is készül rólu(n)k, a (ki)válogatott esti csapatról. Darvasi szövegei gyönyörűek, szösszenetességükben is legtöbbször mélyek. Huzella I.-től, a kitűnő zenésztől nem sokkal marad el az eddig kevésbé ismert Huzella II., a színész-előadó. Jók a hangsúlyai, driblizik a halkság cseleivel. Paródiamimikrivel idézi meg Szindbád-Latinovits beszéddallamát annak, aki még tudja: Óbudán hajdan egy (a III. ker. TTVE-vel – ma: TUE, Bp., Kalap u. 1. – nagyjából egyidős) csatár, bizonyos Krúdy járt a kapus, a jobb oldali középpályás, a balszélső (a Nő, a Bor, az Álom) nyomában.
Nem folyamatos a labda útja, sok a lyuk a passzokban, s csak a szívverésünk vall igazi drukkerekre: nehezen mutatjuk ki, hogy együtt élünk a játékkal. Szó kerülhetne arról is, hogy Gaál Ildikó tartózkodó rendezése legfeljebb háttér-közreműködést jelez, a reflektorok szemérmesen hunyorognak, tétova minden kezdeményezés. Az öltözőre emlékeztető tárgyak, az alkalmi írás-rajzolás csak lassítja, gátolja Huzellát; az asztalra kitett kis bőrgolyóval más labdajátékot űznek, nem a focit. De a hangulat létrejön, fel-felötlik a lélekhorzsoló válasz és újabb válasz és újabb válasz, hogy „miért is a futball?” – és különben is: el vagyok fogulva, le vagyok kenyerezve, be vagyok hálózva. Huzella – mint a „rólunk” már elárulhatta – nekem is szerződést ajánlott, szerencsére nem profit, csak szerepet a maga tizenegyében: nem voltunk sokkal többen, elöl ültem, beválogatott, felvehettem az ancúgot, énekelhettem kánont a sors- és sporttársakkal.
Sport, dráma és színielőadás helyett líra, zene és együttlét alkalma A titokzatos világválogatott. A három bajnoki pont nem jön össze az alkotóknak és a szurkolóknak. Győzelemmel felérő döntetlen.
Lejegyezte (köszönöm, Péter!):
Mondat, irányító középpályás –