Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍNÉSZET NEM ÚJSÁGÍRÁS

Beszélgetés Máté Gáborral / Színikritikusok Díja 2012
2012. aug. 31.
Sorozatunkban a színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Máté Gábort, a Katona József Színház A mi osztályunk-előadásának rendezőjét kritikáról, díjról, szembesítésről kérdeztük. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Máté Gábor
Máté Gábor

Revizor: Mi az egészséges viszonyulás a kritikához? Egyszer mondta, hogy harminc év alatt már egészen jól megtanult együtt élni vele.

Máté Gábor: A kritikusnak az a dolga, hogy megírja a kritikát. Én pedig tudomásul veszem, hogy az illető leírta, amit leírt. Jó néven venném, ha nem a kisujjából rázná ki, és igyekezne számolni azzal, hogy még a saját szavának is súlya van.

R: Igaz, hogy lehet tudni, mit fognak írni a kritikusok, vagy ezt csak akkor mondják a színháziak, amikor már olvassák a kritikát? Ámbár mi kritikusok is szoktuk előre tudni vélni, milyen lesz az előadás.

MG: A színház, rendező, főszínészek nevét ismerve lehet tudni. Ha valamelyik ismeretlen: akkor lehetnek váratlan „megoldások” a kritikában. Úgy értem, a kritikus okozhat meglepetést, például beleköt a rendezésbe, pedig a darab nem tetszett neki, vagy ledorongol egy színészt, pedig a szerep eljátszhatatlan.

R: Ha egyszerre sok kritikus ül a nézőtéren, attól rossz tud lenni a közönség?

MG: Zsámbéki Gábor a Kamra nyitásakor limitálta az egy előadáson megjelenő kritikusok számát. Abszolút képesek uralni az adott előadást. Persze kis létszámú nézőteret kell elképzelni ehhez.

R: Vannak trendek, divatok a kritikában?

MG: Hát persze, szerencsés esetben az értékek mentén. Például érezhető volt, hogy a kritika annak idején ott állt Kaposvár mellett. Akkor az fontos volt, különösen ahhoz képest, hogy mi mellett állhatott volna még.

R: Általában véve talán nincs is kritika, csak kritikák meg kritikusok. Van, aki számít – hogy mit ír –, és van, aki nem?

MG: Ha egy kritikus érvényes szöveget ír, biztos megjegyzem. A bizalom addig tart, míg sorozatban csalódást nem okoz.

R: Része a színházi szakmának a kritika?

MG: Na, ez egy jó kérdés. (Az eddigiek sem voltak rosszak.) Nem része. Semmi sértő nincs ebben. A kritika írásművészet. Talán újságírás. Színházművészet: a színpadon van. A szakma a színpadon van. Ott látszik. A kritikus abból él, hogy néz minket, és megírja, amit látott. Ha mi nem lennénk, nem lenne kritika, mi pedig akkor is lennénk, ha kritika nem lenne. Aláhúznám: semmi sértő nincs ebben. Olyan, mintha megkérdezném, ön szerint újságírás-e a színészet, és nem bántódnék meg, ha nemmel felelne. Az egész kérdéskörrel kapcsolatban lényeges szövegnek gondolom Fodor Géza Petrovics Emilhez írott leveleit, amelyeket a júliusi Holmiban tettek közzé.

R: Ha olvasott már jó kritikát, mitől tartotta jónak?

MG: Nem szívesen állítom, de tény, hogy a legjobb kritika, amelyet valaha olvastam, MGP kritikája volt Ljubimov Hamletjéről. Ha jól emlékszem, Függöny vagy A függöny volt a címe, és a Színház című lapban jelent meg. Láttatta az előadást. Amikor pár évvel később megnézhettem az Operettszínházban, olyan volt, mintha másodszor látnám. MGP-nek stílusa volt, az biztos. Ja, és értette a rendező és a színészek szándékát.

A mi osztályunk jelenetkép
A mi osztályunk

R: Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk – a legjobb előadás és a legjobb rendezés kategóriában várományosa a kritikusdíjnak. Okozott a színészeknek különös gondot ennek a darabnak a játszása?

MG: Okozott, bőséggel. De nem a játszás. Inkább a próbálás. Egyszerre kapcsolatot tartani a játszókkal és a nézőkkel, nem látszott egyszerűnek. A szerző véleménye, például hogy csak a Katonában lehetett ilyen korú színészekkel eljátszani a darabot, pontosan jellemzi a dráma nehézségét.

R: Lelkileg okozott-e nehézséget, inkább arra gondoltam.

MG: Ha lelkileg, akkor úgy mondanám: néhány színész apjának, anyjának komoly gondot és nehézséget okozott a darab nézése.

R: A mi osztályunk nem kavart vihart. Mit gondol, a Kamra októberi Thomas Bernhard-bemutatója, a Heldenplatz fog? Először a lengyelek szembesítése a múltjukkal, történelmükkel, aztán az osztrákoké. Így jutunk el a magyarokig?

MG: El szeretnék jutni a magyarokig. Még nem írták meg sajnos azt a szöveget. Arra nem számítottam, hogy ekkora nézettsége lesz A mi osztályunknak. Ellenben azt reméltem, hogy nem csupán színházi értelemben lesz hatása. Széleskörű társadalmi vitát vártam. Összesen egy cikk jelent meg a Kritikában, amelynek szerzője komolyan gondolkodni kezdett a mű kapcsán. Bezzeg amiatt, hogy Romsics Ignácra melyik mondata alapján lehetne rásütni az antiszemita bélyeget, már két hónapja mennek késhegyre épp azok, akiknek a mi előadásunkról kellett volna írni.

R: Kapott kritikusdíjat szerepért is, amelyet eljátszott, és előadásért is, amelyet rendezett. A színészi vagy a rendezői sikerei a becsesebbek?

MG: A valódi sikereim egészséges jóérzéssel töltenek el. Valódi siker az, amikor megérdemlem. A legbecsesebbek a tanítványaim sikerei, amikor a legígéretesebb pályakezdő kategóriába kerülnek.

R: Tanítja a növendékeinek a kritikához és a kritikusokhoz való hozzáállást is?

MG: Körülbelül azt, hogy nem szabad elhinni a dicséretet, mert akkor foglalkozni kell a felületes bírálattal is. Másodéves színinövendékként játszottam egy szerepet, amelyre kaptam az újságban egy pozitív mondatot. Utána Székely Gábor hosszan szidalmazta az alakításomat, nehogy elhiggyem, hogy jó vagyok és ez megártson nekem.

Máté Gábor A szerelem diadala című előadásban - amely alakításért megkapta tavaly a kritikusoktól a Legjobb Férfi Mellékszereplő Díját
Máté Gábor A szerelem diadala című előadásban – az alakításért 2010-ben megkapta a Színikritikusok Díját a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában (A képek forrása: PORT.hu)

R: Amikor olyasmiért ünneplik vagy díjazzák, amiben a saját ítélete szerint talán nem is annyira jó, az kelt bizonytalanságot a teljesítményét vagy az ünneplőket illetően?

MG: A díjakat kapjuk, tőlünk teljesen függetlenül. A kudarcainkért éppúgy megdolgozunk. Hogy mikor épp ki számítódik nyertesnek az összesítés alapján… Hát ebből semmilyen következtetést nem érdemes levonni. Egyébiránt minden színész tudja, melyik alakítása érdemelne elismerést. Gyakran elszomorít, hogy néhány kollégám egy-egy remek alakításával örökre megváltotta a jegyét a nomináltak közé, sokszor teljesen függetlenül az épp aktuális szerepe sikerültségétől.

R: A Nemzetiben az Egyszer élünk… esetében volt a díjnak kedvező hatása a nézőszám alakulására. A Katonának lett-e több nézője egy-egy kritikusdíj után?

MG: Komolyan nem érzékeltem ezt. A Kétfejű fenevadnál nem jelentett semmit, A szerelem diadala esetében – ha lehet ezt lefelé fokozni – még kevésbé.

R: Ott volt az eddigi, jelöltes szisztémájú díjátadó gálaesteken. Milyennek találja ezt a módit?

MG: Őszintétlennek érzem a „senki nem tud semmit”-féle viselkedést. Hiszen a díjkiosztó után már a kezünkbe is nyomják a havi Színház újságot, ahol részletesen lehet olvasni, hogy kire hány szavazat érkezett.

R: Talán nem pont ezzel kellene vitatkoznom, de elmondom, hogy valóban csak az a pár ember ismeri az eredményt, akinek dolga van a számolásnál és a szavazatok kinyomtatásánál. És képesek nem megmondani a többieknek. Csak hogy őszintébb és izgalmasabb legyen az este.

MG: Az, hogy megadják a módját, biztosan jobb annál, mint amikor évekkel ezelőtt „Spar”-os műanyag szatyorból varázsolták elő rosszul öltözött kritikusok az emlékplaketteket.

R: Nevezhetjük ezt fejlődésnek?

MG: Feltétlen. Biztos vagyok benne, hogy idén a Nemzeti is hozzátesz majd ehhez a fejlődéshez.

R: Nyer A mi osztályunk?

MG: Persze. Ezt már akkor lehetett tudni, amikor nem jutottunk el (ki) a POSZT-ra.

A legjobb előadás díját A mi osztályunk, Máté Gábor rendezése nyerte. A szerk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek