Lehet, hogy azért, mert Woody Allen hat év után ismét feltűnt a vásznon, méghozzá egy nyugdíjas operarendező szerepében, Judy Davis oldalán – ez a párosítás már önmagában olyan klasszikus és mesés, hogy még a cinikus kritikusból is előhozza a filmrajongót. A turbulencián aggódó Woody Allennél senki nem játssza jobban Woody Allent, és ha az intellektuális, mindig frászoló, önironikus clownból még jobbnál jobb poénok is jönnek elő, hajlamosak vagyunk azt is megbocsátani neki, hogy aktuális filmjének a színvonala bizony meglehetősen hullámzó.
A kényszeres összehasonlítgatást, méricskélést a Rómának szeretettel ráadásul még ki is provokálja a nézőből: a film négy, az örök városban játszódó történetet mesél el – jobban, rosszabbul. Az epizódokat nem csupán Róma hozza közös nevezőre; hol így, hol úgy, de a sikerhez és a hírnévhez fűződő viszony is előbukkan mindegyik történetben.
Így a legjobb részben, a nyugdíjas operarendező epizódjában is, aki pszichológus nejével (Judy Davis) azért utazik Rómába, hogy megismerje lánya (Alison Pill) választottját. A hajdanában formabontó előadásai miatt kritizált direktor igencsak idegenkedik a temetkezési vállalkozó apósjelölttől (Fabio Armiliato), de csak addig, amíg meg nem hallja áriázni őt a zuhany alatt. Az autodidakta dalnok nem vágyik a hírnévre, de Allen azonnal meghallgatást szervez a számára, és rendezni kívánja. Igen ám, de a magas hangok kizárólag csak a zuhany alatt jönnek elő.
 Judy Davis és Woody Allen |
Egy másik, szintén a realizmusban gyökerező történetben egy ifjú, vidéki házaspár (Alessandra Mastronardi, Alessandro Tiberian) Rómában kezdene új életet, de már az első napon elszakadnak egymástól – a nő eltéved egy fodrászüzletet keresve, miközben a férjhez egy félreértés folytán beállít egy luxusprostituált (Penélope Cruz). Hogy a hírnévhez való viszony ebben a részben is meglegyen, arról egyrészt Penélope Cruz gondoskodik, akiről kiderül, hogy igazi sztár, közismert személyiség a szakmájában; másrészt az eltévedt menyecske, akit annyira elkábít annak lehetősége, hogy ágyba bújhat egy híres filmszínésszel (Antonio Albanese), hogy még az sem zavarja, hogy a férfi nem éppen egy amorózó.
Ahogy a negyedik sztori főszereplője, Roberto Benigni sem az, aki elégedetten éli dögunalmas életét, amikor is egy szép napon minden a feje tetejére áll: médiasztár lesz. Hogy miért, azt sem ő, sem a családja nem tudja és nem érti – csak annyit látnak, hogy a sajtó áhítattal csüng a hivatalnok minden szaván, aki interjút ad arról, hogy mit reggelizett, hogy a hasán alszik-e vagy a hátán, mikor szokott borotválkozni, vagy hogy várható-e aznap eső.
 Jesse Eisenberg és Alec Baldwin. Forrás: port.hu |
A kissé abszurd epizód szürrealitása miatt legközelebb a neves építészről (Alec Baldwin) és annak ifjúkori önmagáról (Jesse Eisenberg) szóló történethez áll. Baldwin Róma zegzugos utcáin kalandozva botlik bele a fiatal építészhallgatóba, hogy aztán szellemként/görög kórusként/a tudattalan manifesztációjaként egy sorsfordítónak ígérkező szerelmet kísérjen és kommentáljon végig. Lényeg a lényeg: a vágy cseppet sem titokzatos tárgyát, Monicát (Ellen Page), a színésznőt végül nem egy konkurens pasi, hanem a sztárság ígérete csábítja el.
Az örök város és a hírnév jogán kapcsolódik hát össze a négy (két realista, két szürreális) epizód, és áll össze egész filmmé, méghozzá olyanná, melynek szerkezete nem véletlenül idézi az ötvenes-hatvanas évek olasz vígjátékainak, szkeccs-komédiáinak struktúráját – hogy csak a két legnépszerűbbet említsem, a Bocaccio ’70 vagy a Cicababák szintén ebben az epizodikus (igaz, jobban tagolt) formában készült.
Allent nem zavarja, hogy az időkeret sántít – míg a Penélope Cruz-szál egy nap története, a többi sztori hónapokat-éveket fog át. A történetek ráadásul – hogy a kavalkád még nagyobb legyen – párhuzamosan bontakoznak ki: hol ebbe az epizódba nézünk bele, hol abba, amitől van egy olyan érzése az embernek, mintha egy puzzle darabjait kéne összeillesztenie, miközben arra vár, hogy a négy történetből végül egy legyen, majd konstatálja, hogy a négy epizód a befejezésig négy marad, melyeknek maximum a közös nevezőjét találhatja meg.
Persze, mondhatjuk, hogy nincs is méltóbb struktúra egy örökmozgó, vitális városhoz, mint ez, ám tartok tőle, hogy a mester inkább kissé slendrián volt. Én például szívesebben néztem volna egy feszes, jó tempójú egészestés mozifilmet az operaénekessé lett temetkezési vállalkozóról, aki egy nyugdíjas direktornak köszönheti a hírnevét. Starring: Woody Allen.