Hagyomány és megújulás. Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában / Szépművészeti Múzeum
2012.08.26.

Hírhedt tavalyi pekingi képzőművészeti kiállításunkra hamar megérkezett a kínai válasz: egy nem kevésbé botrányos válogatás, amelyet a Szépművészeti Múzeumnak nem lett volna szabad befogadnia. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

A bemutatót három tematikus csoportra osztották és a múzeum három különböző kiállítási terében helyezték el: Az idő viszontagságai; A természet költészete; A sokszínűség gyönyörködtet. Az üzenetet – mivel a legreprezentatívabb térben, a földszinti Ión és Pergamon csarnokban látható – az első csoport hordozza. 

Guang Tingbo: Folyékony vas - verejték
Guang Tingbo: Folyékony vas - verejték
Ilyen műveket rég nem láthattunk, hacsak nem történeti kiállításon, s ilyesmi Európában Ceauşescu bukása óta nem keletkezett. Szükségesnek tartják bemutatni Zhou Sicong A nép és a miniszterelnök című hagyományos technikájú (tussal festett) képét, ahol a művésznő aggódó emberek körében mutatja be a biztonságot és nyugalmat sugalló Csou-En-lajt, vagy Li Xiushi Viharos szél című eszményítő Teng Hsziao-Ping-portréját (e nagy politikusok nevét abban az átírásban közlöm, ahogyan még emlékszünk rájuk). Wang Shaolun képén, ahol a zaporozsjei kozákok, bocsánat, a xiangangi parasztok elhatározzák, hogy ezentúl egyénileg fognak termelni, a falon még Mao arcmása is látható. Találhatók itt termelési festmények, Guang Tingbo pihenő olvasztárja (perverz önbüntetésként ez a kiállítás plakátja is), vagy az abszolút mélypontot jelentő festmény, Zan Jianjun heroikus Áramlása.

Az ilyesmi bennünket a sztálinista szocreálra emlékeztet. De tudnivaló, hogy mindez Kínában a politikai olvadás eredménye, az olvasztár már megfáradhat, a paraszt arcára barázdákat vonhat a szenvedés, a művészek visszaemlékezhetnek azokra az évekre, amikor száműzték őket, szabadon választhatnak témát („Sebhelyek” irányzat), megformálási módot, s még utazhatnak is. Mindazonáltal arról beszélni, hogy 1978-tól „teljes” a szabadság, enyhén szólva visszás, különösen egy városban, ahol e bemutatóval egy időben Aj Vej-vej-kiállítás is van. (Ez a jelentős kínai művész ugyanis állandó zaklatásnak van kitéve, börtönnel fenyegetik, műtermét lerombolják, az utazástól eltiltják.)

De nem is a disszidenseket kéri számon a néző. Hanem a hagyományt és a megújulást. Vagy nevezzük Zhu Naizheng giccshatáron álló A nemzet szelleme – Qu Yuan himnusza című gigantikus olajképét az előbbinek, mert a kínai költészetet megalapító Csü Jüant idézi? S az utóbbinak Yu Hong Ő – ’80 után született írónő című diptichonját, ahol a festőnő vászonra applikált szitanyomattal adja vissza a Time címlapját egy fiatal kínai írónőről, majd – a humor minden árnyalata nélkül – bemutatja őt otthonában? Az idő viszontagságai elcsitultak, a kiállítás e fő blokkja nem más, mint Kína elmúlt harminc évének apológiája.

Zan Jianjun: Áramlás
Zan Jianjun: Áramlás
Az ilyen kiállításokat diplomáciai aktusoknak nevezhetjük. A főkurátor, Fan Di’an, a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója gyakorlott ezekben a „dialogikus hídverésekben” – nem egy itt látható kép, köztük a legrémisztőbbek is, pár hónappal ezelőtt még Canberrában voltak egy hasonló kiállításon. (Hogy tud ő mást is, arról kicsit később.) S mivel az újrealizmusnak nevezett gondolattalan, hagyományos realizmus továbbra is népszerű, ezért az sem véletlen, hogy a művészek közül nem egy rendszeres kiállító az Egyesült Államokban – persze nem apologetikus politikai és termelési munkáikkal. 

A legtöbb kritikus a mélyföldszinti dór és ión piramisban elhelyezett műalkotásokkal vigasztalódott. Én nem tudom követni őket. Igaz, a kiállításnak az az elve, hogy minden művésztől csak egy munka szerepel, szinte lehetetlenné teszi a komoly értékelést az olyan néző számára, aki nem kompetens a kínai művészetben. Wu Guanzhong – meglehet – a modern kínai festészet megalapítója, de Tavaszi hó című tusfestményéről önmagában legföljebb annyi mondható el, hogy színvonalas. De hogy a természetábrázolás az új festőknél megújítaná a csodálatos hagyományt? Nem tapasztaltam. Qiu Ting A Bételpálma és Szilvafa-templom című 2007-es tradicionális képén nem látok semmi innovációt, máshol meg nem érzékelem a hagyomány erejét. Az igazság az, hogy tartalmatlan természetfestészetet látunk, s ha néha technikai értelemben dicséretes is, amit csinálnak (hatalmas, részletgazdag fametszetek), az ürességen ez nem változtat.

A harmadik tematikus blokk címe némiképp a Mao-féle (1956-os, éppen enyhületi) jelszóra emlékeztet: „Virágozzék száz virág, versengjen száz iskola”. De csak zavaros összevisszaságot találunk, amelybe még olyan kedélyes-hagyományos giccs is belefér, mint Liu Jian (szül. 1954) Sugdolózó sógornők című 2012-es műve.

Yu Hong: Ő - '80 után született írónő
Yu Hong: Ő - '80 után született írónő
Előfordul persze, hogy az ember megáll egy pillanatra. Például Ai Xuan Fagyos övezet Zoigéban című képe előtt. Jin Shangyinak az olajfestészet és Vermeer bűvöletében született Tádzsik menyasszonyát szemlélve, amelynek majdhogynem az értelmetlenségig időtlen festői valőrjeit egy hasonló témájú másik olajfestmény (Xie Dongming: Tádzsik nő) sikertelen expresszionizmusa nyomatékosítja. Liu Renjie – bennünket Fehér Lászlóra emlékeztető – bravúrdarabját (Lélegzetvétel) nézve. S megemlítendő egy több táblából álló hatalmas (190x730 cm) 2009-es festmény (Lin Sen: Falvak), amely a vidéki kínai élet eseményeit valamiért Bruegel módjára látja, s ez meglehetősen szórakoztató. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Kung Jianfei nyomatán Új Peking – a Madárfészek címmel látható a pekingi olimpiára készült Nemzeti Stadion, a modern építészet egyik remekműve.

He Duoling: Ifjúkor
He Duoling: Ifjúkor
De térjünk vissza még az idő viszontagságainak egy jól elkülöníthető részére, amelyben az idősebb és a középnemzedék azt a traumáját dolgozza fel, hogy az értelmiséget isten háta mögötti mezőgazdasági területekre deportálták és fizikai munkát végeztettek velük. He Duoling szép képén (Ifjúkor) fiatal nő ül egy sziklán a sívó pusztaságban kétségbeesett kéztartással. Liu Kongxi (Ifjúkori krónika, No. 9. – Nyár az Usszuri folyónál) képén kaszát tartó fiatal nő iszik kulacsából (a fotorealisztikus képen ügyetlenségből a figura nem áll a talajon, hanem lebeg előtte). Chen Yiming csoportképén (Nemzedékünk) az alakok reménytelenül állnak és ülnek egy viskóban. Wang Yan Amikor tavaszi szelek fújnak című képén pedig az emlékezés egyenesen megszépíti a kényszermunkát. Zhao Qi Amikor fiatalok voltunk című képén mindenki nevet. Ezek a művek melankolikusan erőtlenek, s éppen ez adja apologetikus tartalmukat: a múltban elkövettek hibákat, amelyek kijavíthatók, okoztak sebeket, amelyek begyógyíthatók.

Hol van Zhao Qi nevetése attól a megfagyott cinikus röhejtől, amely az itt nem szereplő Yue Minjun minden figuráját jellemzi? (Igaz, ő már a trauma második nemzedéke, nem ő, hanem apja végzett kényszermunkát.) Hol van erről a kiállításról a modern kínai képzőművészet egyik legbefolyásosabb irányzata, az úgynevezett cinikus realizmus (Fang Lijun, Yue Minjun, Zhang Xiaogang)? Négy évvel ezelőtt a bécsi MUMOK China – Facing Reality című remek, izgalmas kiállításán ott voltak ezek a művészek. Egyetlen érintkezés nincs a két kiállítás szerzői köre között. S ki volt a kurátora a bécsi kiállításnak? Ugyanaz, aki a budapestinek: Fan Di’an.

Liu Renjie: Lélegzetvétel. Forrás: szepmuveszeti.hu
Liu Renjie: Lélegzetvétel (A képek forrása: szepmuveszeti.hu)
Alighanem ebben is némi cinikus realizmust sejthetünk. Fan Di’an – úgy látszik – valamiféle univerzális kurátor hazájában: a 2003-as kitűnő európai vándorkiállítást is ő jegyezte, amely a budapesti Ludwigba is eljutott. S ő volt a kiállításigazgatója pekingi bemutatkozásunknak is tavaly. (Erről ld. P. Szűcs Julianna megvilágító kritikáját - ide kattintva - a Mozgó Világban, valamint Dékei Kriszta lapunkban közölt írását) Nem tudok mást elképzelni, mint azt, hogy ez az apologetikus, provinciális kiállítás a mi kiállításunk igényeihez és színvonalához volt mérve. A mai kínai képzőművészet ugyanis érdekes és világszínvonalú.

Itt kellett volna beavatkoznia a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának, Baán Lászlónak, akinek legfőbb büszkesége és eredménye, hogy múzeumában magas nívójú ideiglenes kiállítások láthatók. Mert az megtörténhet, hogy egy önkényeskedő államtitkár egy no-name galériával karöltve a nyilvánosság háta mögött szánalmas külföldi magyar kiállítást gründol, de ott még nem tartunk, hogy a testvéri nép forró üdvözletét Budapest legjelentősebb múzeumának le kellene nyelnie.
 
A kiállítás megtekinthető 2012. szeptember 9-ig. 
 
Kiállítás:  Hagyomány és megújulás – Kínai művészet az ezredfordulón,  Főkurátor:  Fan Di’an,  Helyszín:  Szépművészeti Múzeum,  Megtekinthető:  2012. augusztus 9 – szeptember 9.