A bevezető beszélgetésbe alig tudok bekapcsolódni: a résztvevők és a nézők többsége is beavatottnak tűnik, mindenki szinte mindent tud a drámapedagógiáról, a színházi nevelésről, annak történetéről, sorsáról hazánkban, a külhoni társulatokról (kezdve az elsővel, az 1965. szeptember 1-jén a Theaetre in Educations című darabbal előrukkoló angol társulattal, egészen a lelkes honi csoportokig).

Hallok arról, hogy milyen fontos szerepe lehet a színházi nevelési programoknak a társadalmi konfliktusok megoldásában, a nevelésben, az egyéni helyzetek jobb megértésében. Hogy a fiatalok a drámajátékok segítségével tanulhatják a problémamegoldást. Valaki felveti, hogy például egy faluközösség tagjai a drámajátékon keresztül kerülhetnének közelebb egymáshoz. Elhangzik, hogy a drámajáték nemcsak egyéni és kisközösségi problémákat oldhat meg, hanem megtaníthat arra is: hogyan nyújtsunk egymásnak kezet. Úgy tűnik: a drámajáték gyógyír. Segít abban, hogy a kamasz jobban megértse a szülőket, és viszont, a szülők felnőttkor határán álló gyermeküket.

A találkozó hangulata a karizmatikus egyházak hangulatát idézi. Sokan hitet tesznek amellett, hogy a színházi nevelési programok segíthetnek abban, hogy felépüljenek újra az anyagi, politikai és más okok miatt szétvert, szétcincált kis és nagy közösségek. Én szkeptikus vagyok.

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ előadása

Amikor véget ér a negyedik bemutatkozó együttes produkciója is, már nem vagyok az. Nem leszek ugyan feltétlen híve ennek a nevelési módszernek, de nehéz lenne eltitkolnom: olyan mélyen hat rám, hogy azt gondolom, valóban szükséges az alkotókat támogatni, a színházi nevelési programokat el kell vinni iskolákba és más közösségekbe. Meg kell próbálni. Ki kell próbálni.

Minden különösebb kommentár és mellébeszélés helyett – hosszabb lenne elmagyarázni, miért és hogyan hat egy nevelési program – elég elmondani, mit mutattak be a csoportok. Hova futottak ki az előadások (már amennyiben egyáltalán előadásokról beszélhetünk).

Káva Kulturális Műhely

Minden résztvevő Wedekind A tavasz ébredése című drámájából adott elő egy rövid részletet. Bergmanné és Wendla beszélgetését elemezte vagy próbálta értelmezni. A furcsa beszélgetést – a gólyáról, a gólyameséről, arról, hogy abban még hihet-e egy tizenkét éves lány, vagy kérdezze meg inkább róla az anyja helyett a kéményseprőt – minden esetben Urbán Zsanett és Ferik Zsuzsanna adta elő.

Tóth Adél a következő két kérdést teszi fel a jelenlevőknek: mitől fél Wendla, és mitől az anyja. Egyre pontosabb, egyre komolyabb válaszok érkeznek. Wendla attól fél, hogy nagylány lesz. Az anyjában metafizikai félelem is munkál: minden tudás mögött ott van a bűn. Az óbudai Waldorf iskolában dolgozó tanár játékra invitál két tucat önként jelentkezőt. Sárga post-it cetlikre kell felírni az egyik oldalon, mit gondolnak a kamaszokról a felnőttek, a másik oldalon éppen ellenkezőleg, mit a felnőttek a kamaszokról. Vicces és félelmetes mondatok is kikerülnek a táblára. Van, aki csak ennyit ír föl: hülye. Van, aki ezt: rágörcsölnek mindenre. „Még mindig az én kenyeremet eszed”. Az óra – ha Tóth Adél óráján lennénk – úgy folytatódna, hogy eljátszanának a résztvevők egy jelenetet: a kamasz buliba akar menni, de anyja köti az ebet a karóhoz: nem engedi. A beszélgetés során azt kell(ene) kitalálni, hol az a pont, ahol elromlott a kapcsolat. Ahol megszűnt a megértés, ahová visszatérve még meg lehetne kerülni, hogy vitává fajuljon egy egyszerű kérés. Aztán ismét Wedekindet vennék elő, és megnéznék, hogy a drámában hol az a pillanat, amihez a szereplőknek vissza kellene térni.

A következő foglalkozás vezetője Végvári Viktória. Valamivel kevesebb önkéntesre van szüksége. A jelenetet a jelentkezők szavak nélkül játsszák el. Van egy anya: három lánya Wendla három érzelmét mutatja meg – egy-egy pózzal. Egyikük a fejét fogja, a másik a földön térdel, a harmadik az anyát alakító lány nyakán csüng. A következő csoport középpontja Wendla. Rövid megbeszélés követi a látottakat, majd újabb pózokkal ábrázolják az önkéntesek, amit Wedekind leírt. Mindenki egy-egy érzelmi épület. Egy-egy szoborrá vált érzelem. Egyértelmű, hol jelenik meg a fojtó szeretet, hol a félelem. A játékot követő beszélgetés célja, hogy a résztvevők megbeszéljék, hogyan lehetne egymáshoz közelíteni a szerepeket.

Honti György

Honti György – a harmadik fellépő – beavató színházat tart: bevezetőjében Ruszt Józsefre hivatkozik, azt mondja, Ruszt már az angolok előtt kísérletezett hasonló programokkal. Honti azt próbálja a fiataloknak megtanítani, hogyan kódol a színház, és hogyan dekódol a néző. A nézők mondják meg a színészeknek, hogyan játsszák el Wedekind jelenetét. „Legyen az anya és a lánya közti viszony feszült.” „A lány provokálja az anyját.” „A színészek úgy adják elő a párbeszédet, hogy abból kiderüljön: a lány tisztában van azzal, hogy a gólyamese ostobaság”. A két színésznő pontosan követi a nézői utasításokat. Az anya szerepét Honti György veszi át, és engedve a nézői követeléseknek, megmutatja a szexust is ebben a viszonyban.

Az utolsó epizódot a Káva Kulturális egyesület és a Kerekasztal SZNK tagjai szervezik meg. Számos önkéntes indul a színpad felé, csoportokat alkotnak. A jelentkezők összedugják a fejüket, kérdéseket írnak fel hosszú szalagokra. És a szalagokat a szereplők testére ragasztják. Jut belőlük Ferik Zsuzsanna fejére, hasára, nyakára is. Húsba vágó kérdések, melyek szintén arra a pontra irányulnak, ahol ez a kapcsolat elromlott.

Az előadások után még nem kiáltok halleluját. De már közel vagyok a megtéréshez.

Kapcsolódó cikkünk:
Proics Lilla: Szabad a gazda! / Csontketrec, Kerekasztal Társulás