Mintha két könyv lenne a Semmi. Az egyik, amelyet a válasz modellezésének érdekében egy logikus, felelős és kíméletlen elme következetességével, torokszorító stiláris egyszerűséggel írt meg Janne Teller. A másik az, amelyből egy szó sem került a regénybe, s hiányával nem még érdekesebbé teszi, hanem háttér-nemlétével kikezdi az alaptörténet hitelét, hatását. Az igényes sikerkönyv kizárólag a saját érdekeinek enged, s épp azért csak sikerkönyv, mert azt már nem képes és nem is akarja befogadni, megvalósítani, ami által még sikeresebb lehetne – azaz csak remekmű, és nem bestseller.

Janne Teller

Egy augusztusi napon, tanévkezdéskor a nem túl nagy és nem túl kicsi, csinos település, Taering 8/a osztályának tagja, a saját árnyékává lett 1968-as hippikolónián élő Pierre Anthon hirtelen kimondja felismerését: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom… Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá”. Közönyös, nyugodt magabiztossággal elhagyja az utolsó közös tanulói évét kezdő osztályt. Kivonul. Ekkortól lakóközösségük tanyáján, egy szilvafán üldögélve tölti napjait. Eszegeti a gyümölcsöt, eszméivel leckézteti és gúnyolja arra járó pajtásait.

A tizenhárom–tizennégy éves osztálytársak pedig nem nyugodhatnak bele sem az őket is megbolygató állítás esetleges igazába, sem társuk elkóborlásába az osztály nyájából. Mint egy titkos kis klán, elhatározzák a semmi rémuralma ellenében az „értelemgyűjtő akciót”: a Fontos Dolgok Halma létrehozásával kívánják eltéríteni álláspontjától Pierre Anthont. Mindenki azt helyezi el a használaton kívüli fűrésztelep csak általuk birtokolt helyiségében, ami az ő számára a legbecsesebb. Nem egyéni döntéssel válnak meg kedvenceiktől. Előre megállapított sorrend szerint valamennyien követelőleg kérnek valamit a soron levőtől. Eleinte csak kiskönyvtár, fülbevaló, horgászbot a tét. Később – az érték-megállapítás és a döntési, önvizsgáló identitásvesztés egyre hátborzongatóbb tényvonala ez Tellernél – például az egyik leányka rég halott kistestvérének kukacos-fehér mázúvá pattogzott koporsóját ássák ki éjfélkor a temetőben. 

Becipelik egyre növekvő halmazukba, mely mint egy pogány oltár kezd mindinkább magasodni, hogy tervük szerint majd Pierre Anthon szeme elé tárva a maga „minden” és „ÉRTÉK” voltával tántorítsa el a fiút a semmi, az értelmetlenség hirdetésétől. A gyerekekhez szegődött temetői eb által rendre levizelt, a templomból ellopott értékes Krisztus-kereszt még mindig semmi abban az amorf építményben, amellyel a saját vámjukat már megfizetett szereplők ellentmondást nem tűrően kijelölik, mit és miképp adjon be a közösbe a következő. Erőszakos rémtettek emelik hatalmassá a mind terpeszkedőbb, bűzösebb és részben oszladozó halmot. Többeknél a saját test válik a beadandó tárgy forrásává. Tárgyiasul a test. Tévképzetek martalékaként keletkezik „érték” a semmi ellenében.

Az eseményekről a feltartóztathatatlanul brutalizálódó horror után nyolc évvel számol be az egyik résztvevő. Történetesen (és könyv jellege szerint: természetesen) egy lány, Agnes, akinek csupán a szandáljától kellett megválnia. Az írónő jó érzékkel szinte teljesen elfedi az utóidejűséget, beleránt a jelen sodrásába. Kimérten építkezik, maga is halomba hordja mondatait. A rövid fejezetek végét várakoztatóan, felcsigázóan poentírozza, a folytatásos regényközlés, sőt kissé a képregény fogásaival. Hármas osztású „lírai” bekezdésekben zárja le, kommentáltatja időnként a mesélővel az addigiakat, summáz és szépeleg („Nincs. Semmi. Se”; „Valami. Sok. A lényeg”; „Sírbaaa be! Sírbaa be! Sírbaa beee!”; „Ki. Bírni. Minden, semmi, nulla”; „Befogni. Kussolni. Nem mon…” stb. A prológus kopár dallama is e formulához igazodik). A gyerekek futó jellemzése – állandó jelzőik (piperkőc, ájtatos stb.), kiragadott egy-egy vonásuk és reflexiójuk, konfrontációik és idegmunkájuk révén – vázlatosságában megfelelő, néhány szituáció és megfogalmazás emlékezetes. (Weyer Szilvia fordítása, egy-két nehézkes, esetlenül szóismétléses mondatot nem számítva, beleránt a regény világába.)

Míg az értékhalmozási gyerekkísérlet belső hitele nagyjából megképződik, a sztorinak nincs külvilága. Ha a felnőtt társadalom vak passzivitását hivatott kifejezni, akkor is képtelenség az olykor ímmel-ámmal megrökönyödő városka közönye, a különlegesen akciózó (temetőt, templomot rongáló) gyerekek szüleinek majdnem teljes tunyasága, a stupid tanári nemtörődömség, az általános hiszékenység. Nincs burka az agresszív cselekménymagnak, mely pedig széthasogatja héját. Kitűnő fordulat viszont (és a ritkán csillanó humort is térhez engedi), hogy a Fontos Dolgok Halmát egy amerikai modern múzeum mint páratlan műalkotást vásárolja meg, óriási összegért. A gyerekek (a településsel együtt) tetszelegnek is a nagy publicitást kapó milliomosok szerepében. 

A halom mégsem kerül tengerentúli kiállítóterembe. Teller tartogat megfelelő, noha (bűnügyi értelemben is) konvencionális slusszpoént, mely Pierre Anthon és a többiek a legmagasabb filozófia jegyében megpendített, de a kamasz- és bakfisválasz szintjén megoldani próbált konfliktusát is ad acta teszi, a felnőtté válás – az iskolaváltás, a középiskolai tanulmányok megkezdése, a közösség szétszóródása – küszöbén.

A Scolar Kiadó két utószót is íratott a kritikusi és olvasói vélekedéseket világszerte felkorbácsoló, megosztó regényhez (Dánia előbb betiltotta iskoláiban – majd kötelező olvasmánnyá tette a Semmit). Bárány Tibor kísérő bekezdései jámboran okos gondolatok, Tandori Dezső utószava viszont a maga műfajában remekmű. Van mersze a Semmi értékelését a „Nem semmi!” megállapításával kezdeni, azonnal újratöltve az elcsépelt, nyegle szleng-fordulatot, nagyjából máris helyére téve a könyvet. Az uralkodó kérdésfeltevés okán behozza Camus nevét (Az idegent, vagyis a Közönyt), a színvonalat mérve Saganét (Jóreggelt, búbánat), de messze e nagyon is különböző jellegű és kvalitású kettő mögött találja meg Teller művének nem lebecsülendő helyét. Végig a „Nem árulhatom el a rémes poént (kettős!)” titoktartásával beszélve is elegánsan dicsér és kritizál. „Villámfényes pillanat” eredményének tartja „Világsiker-Teller írónő” munkáját.  Tandorival kell egyetértenünk – befejezésül – abban is, hogy a Semmi „Megérdemelt világsiker, hiszen ilyen a világ”, hozzátéve, hogy viszont nem egészen ilyen a valóban nemes irodalom.