A NŐI SZEM

A Besnyő Éva képeiből nyílt párizsi tárlat igazi kultúrcsemege, noha az egyik legnagyobb holland fényképészként számon tartott magyar származású művészt - aki leghosszabb ideig Hollandiában élt és alkotott - a francia és magyar nagyközönség egyaránt kevésbé ismeri. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

Franciaország, 1937

A helyszín előkelő: a párizsi  Jeu de Paume. Ugyanezeket a falakat nemrég André Kertész és Diane Airbus képei diszítették (mindkettőről beszámolt a Revizor, l. a cikkeket a művészek nevére kattintva - a szerk.), s most íme, egy diszkrétebb alkotó, egy régi honfitárs, Besnyő Éva fekete-fehér munkáival ismerkedhet meg a nagyérdemű.

A letűnt múlt néhány szegmense képződik meg, illetve épül újjá a látogató előtt, egy sokarcú Európáé, ahol szerelem, vízparti idill, a szokolyai ünnepi öltözetben Bibliát szorongató kislány, a nedves-szeles holland táj tipikus tájházainak homlokzata, az izmos, fedetlen hátú rakodómunkásokról készült utcajelenetek és a Dolle Mina-féle feminista mozgalom mind jól megférnek egymással. De itt vannak a Kepes Györgyről, a Besnyő-nővérekről illetve a holland művészekről készült portrék (Narda, Charley Toorop, Willink) vagy a rotterdami bombázást követő, már-már operadíszlet szépségű romokat megörökítő fényképek is. (A szétbombázott város maradványait túlzott tárgyilagossággal és kizárólag objektíven, esztétikai szemszögből megragadó fotósorozattól később elhatárolódott a művész). Besnyő Éva a harmincas évektől a hetvenes évek végéig hosszú utat járt be, gazdag a dokumentáció.

Az 1910-ben, budapesti polgári családban született fotográfus első mestere Pécsi József volt. A kor legprogresszívebb magyarországi fotósának ifjú tanítványaként Besnyő egy újszerű, friss művészi látásmódot sajátított el. Rolleiflex gépével az utcákat járta, a rakpartot, a stégeket, a pesti korzót, a parkokat, s az akkoriban szokványos pikturális, beállított, merev fényképezési technikával ellentétben menet közben exponált, gyakran alul- vagy felülnézetből örökítve meg a témát, a mozdulatot, az akciót. Azonban korán kitekintgetett, szeretett volna továbblépni, fejlődni, így annak ellenére, hogy apja Párizst szemelte ki számára, ő 1930-ban, húszévesen, Berlinben kötött ki, ahol már várta Kepes György, a közeli barát, Moholy-Nagy asszisztense, akibe szerelmes volt.

Cím nélkül, 1931 (Wannsee, Berlin)

A berlini időszak intenzív és jelentős volt, hatással volt rá az orosz filművészet és a munkásmozgalom, a saját útjukat kereső művészekkel töltött órák, eszmecserék. Ebbe a körbe tartozott Friedmann Endre – akivel érdekes módon egy házban nőttek fel Budapesten, és aki később Besnyő hatására kapott kedvet a fényképészethez -, Munkácsi Márton és a már említett Kepes és Moholy-Nagy is. Közben alkalmanként hazajárt és itthon is fotózott. Két, Berlinben töltött esztendő után, amikor a feltörekvő nemzeti szocialisták miatt egyre fenyegetőbbé vált számára zsidó származásúként a légkör, a nyarat Balatonlellén töltötte, ahonnan nem Berlinbe tért vissza. Két okból esett a választása Hollandiára. Egyrészt a magyar Róna Imre által alapított első holland képügynökségnél, az  ABC Pressnél már jelentek meg munkái, másrészt vőlegénye, John Fernhout filmrendező, az ismert Charley Toorop festőnő fia is holland volt.

A művészeti körökben forgó Charley Toorop többek között Mondrian és Gerrit Rietveld barátja volt. A kiállításon nem látható, de a Besnyő Éva-gyűjteményt tartalmazó holland weboldalon (ide kattintva) megtekinthető az a fotó, amelyen az ifjú Besnyő-Fernhout páros amszterdami lakásbelsőjének egyik falán feltűnik egy Mondrian-mű.

Cím nélkül, 1932 (Magda, Balaton)

Amszterdam jó döntésnek bizonyult szakmailag, egy éven belül – igaz, anyósa pártfogásával – önálló kiállítása nyílt, ahol az építész szakma felfedezte magának és kikiáltotta saját, hivatalos fotósának. Remek képek sora következik, Besnyő különlegesen éles, letisztult felvételeket készít építkezésekről, mozikról, előkelő nyaralókról. A tárgyak funkcionális aspektusát, az anyagot, a struktúrát  helyezi előtérbe, lépcsők, csigázó korlátok, napfényes kantinterek elevenednek meg. Művészetére egyértelműen hatással volt Albert Renger-Patzsch Die Welt ist Schön (A világ szép) című elméleti műve, amelyben az új tárgyilagosságról értekezik a szerző: a letisztult, tárgyilagos képvilág nagyon jól tetten érhető ezeken, az épületeket ábrázoló képeken, illetve az 1940-ben készült, hírhedt rotterdami sorozaton is. Moholy-Nagy írásai szintén hatottak rá, elsősorban a Festészet, fényképészet, film (1925), amelyben egy kitágult, új látásmódról ír.

A kiállításon 120 közepes méretű alkotás látható, elsősorban kronológia szerint csoportosítva (ezt pár esetben felülírja a témák szerinti elrendezés). A mostani a Franciaországban bemutatott eddigi legnagyobb Besnyő Éva-tárlat. A képek az összes korszakáról tudósítanak, igaz, néha csak néhány fotóval. A balatoni és dunaparti idillek, az utcaképek, a paraszti életformát megörökítő zsánerképek, illetve a magyar valóságot dokumentáló Kiserdei szegénytelepen készült sorozat 1938-ból, a német korszakából az Alexanderplatz-on, a korabeli Európa legnagyobb méretű építkezésénél tett látogatásairól készült képek mind jelen vannak - egészen az alkotói időszak végéig.

Besnyő Éva polgári származása ellenére erős szociális elhivatottsággal, női érzékenységgel közelített témáihoz. Biztos szépérzékkel, de olykor némi hidegséggel kellően tárgyilagos is tudott maradni. Képein az alak, a forma, a vonalak játéka és együttese mindig domináns maradt.

Vannak megható, felejthetetlen képek az alkotások között. A gyakran hátulról fotózott emberi alak beépül a környezetébe: a szenet lapátoló munkás teste, a kikötött csónakok között átcsusszanó férfi alakja vagy az egyik első képén a gyékényen fekvő női akt a fa árnyjátékával (szintén hátulnézetből) gyönyörűek. A kiállítást hirdető plakátra felkerült képek is csodásak: nyár, szerelem, béke – ezt sugallja a német Wannsee-parti idillt megörökítő Besnyő-kép 1931-ből. A fotón a hason fekvő, napozó, ölelkező pár egységét érdekes módon nem bontja meg a lány derekát párnának használó harmadik alak (barátnő, kishúg?), sőt, mintha ő húzná vissza a jelenbe a szerelmeseket. Harmonikus vonalak tánca ez: négy könyök derékszöge, aztán egymással párhuzamos vonalak a karok, merőlegesek a lábak. A kiállítás másik plakátképe Magdát, az egyik Besnyő-lányt ábrázolja egy balatoni strandon, haját a szél borzolja, alakja kicsit összecsuklik - szép, már-már megragadhatatlan látomás.

Cím nélkül, 1931 (Fiú bőgővel, Balaton)

A kései korszak képei esztétikai szempontból kevésbé jelentősek, itt elsősorban a Dolle Mina által fémjelzett feminista irányzathoz kötődő sorozatra gondolok. Ez a sajtófotós időszak kizárólag a dokumentációról szól. A képekből hiányzik az az elem, amely megragadná, elvarázsolná a szemlélőt, sajtótörténeti szempontból viszont fontos szerepet töltenek be. A  kiállításon levetített hosszabb riportfilmben erről az alkotó maga is így vall, hiszen - ahogyan meséli -, nem volt sem elég gyors, sem elég tehetséges ebben a műfajban. Képbeszámolóit viszont naponta közölte a hírügynökség, és ez a célnak megfelelt. Ugyanitt, visszatekintve pályájára, a legkorábbi képeit nevezi művészileg a legkiemelkedőbbnek, amelyek nagy része Magyarországon és Berlinben készült a harmincas években.

Míg a fotográfus fiatalkori önarcképei illetve a mások által róla készített képek lázadó alkatra vallanak (vad hajkorona, igéző, sötét tekintet), az idős korában készült portréfilmen konszolidált, rokonszenves, szellemileg teljesen friss hölgyként tűnik fel, aki kitűnően, akcentus nélkül beszél magyarul. Utóbbi akkor derül ki, amikor egy szintén Hollandiában élő magyar, szintén ismert fotós barátnőjével, Ata Kandóval (Görög Etelka) való találkozását örökíti meg a kamera.

A magyarok számos remek fényképészt adtak a világnak: Kertész, Brassai, Robert és Cornell Capa (Friedmann Endre és Friedmann Kornél), Martin Munkácsi, Pécsi József, Kepes György, Trauner Sándor, Moholy-Nagy - és a sor még folytatható. Nyugodt szívvel ide sorolhatjuk Besnyő Évát is. Szerénységéről, alázatáról sokat mond az alábbi nyilatkozat, melyet a halála előtt pár hónappal, a Spinoza Házban szervezett kiállításának apropóján készített interjúban válaszolt Sándor Anna kérdésére, hogy miért is nem tartja magát művésznek: «Nekem a művészet nagyon furcsa dolog. Nem tudom, mi is az, bár azt hiszem, más sem nagyon tudja. Művészet? Szerintem művészet az, ha ötven év múlva ránézel erre a cigányfiúra, és még akkor is mond valamit.»

Jelentjük: megtörtént. A Balatonon 1931-ben készült fotón a nagybőgőt cipelő cigány kisfiú távolodó alakja bő nyolcvan éve mesél nekünk. Ez a legismertebb és legtöbbet reprodukált fotója.

A kiállítás 2012. szeptember 23-ig tekinthető meg.