Irigyelni lehet a szerelmüket. Egy pontig. Aztán elborítja őket az űzöttség, meg a harmadik-negyedik szereplő. Egyikük meghal – de senki sem menekül meg.

Sofi Oksanen

Nagyobb számozott egységek tördelik az elbeszélés egyébként is akadozó folyamát, mintha stációkat jelölnének a történetben. Ezeken belül pedig néhány oldalnyi fejezetek, gondolat-hullámok, kis történetek sora a könyv, ami remekül alkalmazkodik egy töredezett, irányultságát elvesztő állapothoz és textushoz. És talán ennyi elég is lenne a töredékességhez. Az idő azonban nemcsak megtorpan, hanem néha előre-hátra ugrik, és ez – annak ellenére, hogy ez a fajta időbeni patchwork nagyon is vonzó tud lenni – most úgy tűnik, nem ad hozzá semmit a halálugrás-szerű történethez. A két lány nagy szerelme és annak tragikus vége körül ugyanis eleve több olyan búvópatak csorog, amely éppen elég bármiféle linearitás kizökkentéséhez: ott van Bossa, akiről lassan kiderül, hogy sunyin leszegett fejjel évek óta gondozza reménytelen szerelmét, Kormit, és ott van a fétis-biznisz, amit hiába röhögnek és bagatellizálnak el, mégis felemészti őket. Ott van még az előre vágtató időben megjelenő férfi is, aki mellett a végképp eltompult mesélő kiköt. És ott van Bossa titka az összes rá való utalással – de erről később. Rásegít még a kuszaságra, hogy a mesélő emlékezete időnként kihagy, és maga sem képes felidézni tőle váratlan és szokatlan agresszív cselekedeteit. Mindez éppen a tragédia élét tompítja, ahelyett, hogy – feltételezem, eredeti szándék szerint – irtóztató lassúsággal és néhány göndörfalst megtéve végül kíméletlenül megközelítené a visszavonhatatlant. 

Talán ez is oka annak, hogy kevésbé megrázó és mélységekbe nyíló Sofi Oksanennek ez a könyve, mint a Tisztogatás vagy a Sztálin tehenei, pedig itt is az eredendő különvalóság, az egymásra épülő kis mozzanatokból összeállt számkivetettség, a félelem és a beszűkült tudatállapotok dominálnak. Pedig a kiindulópont remek ötlet. Az éjszakában tomboló két lány: a menő Kormi és a hosszan fésülködő, lábujja körmét is lakkozó, selymes kis femme szerelme, aki nemrég került a fővárosba, Helsinkibe, és akit elbűvöl Kormi jártassága, vagánysága a leszbi-bároktól a taxiban cigizésig és a nagyvonalú életstílusig. Úgy tűnik, mintha ők ketten szemébe nevetnének a nyűgölődő kispolgároknak: piálnak, szerelmeskednek, felborítják a nappal és az éjszaka rendjét, és eszükbe sem jut félni a következő naptól. Amikor a tébés gyógyszerek és a haverok elfogynak, és fétis-bizniszbe kezdenek, rögtön kivillan a kiszolgáltatottságuk. Aztán lassanként Kormi múltja, diagnózisa és életének kilátástalansága is kiszűrődik a tehetetlen mesélő elbeszéléséből.

 

És talán itt is a baj: jövünk-megyünk az elbeszélővel, Kormi pedig magára marad sárgára dohányzott szobabelsőjében, büszkeségével és élhetetlen életével. Pont úgy hezitálunk, csúszkálunk és értetlenkedünk, mint az egykori szerelmét néha meglátogató lány. Semmi irány befelé, a történet igazi magjába. És nincs sok esély krimiszerű titkok kibogozására sem – ami mondjuk a távolságtartásból adódhatna –, mert semmi elkövetkező esemény nem tud a meglepetés erejével hagyni ilyen, élettől, hétköznapi józanésztől, és talán érzelmektől is elhagyott mezőn.

Silvia Plath és Sarah Kane módszeres önvizsgálata, saját rezzenéseik kíméletlen feltárása után ez a szöveg szinte populáris műfajba csap át – értem ezen, hogy elevez a valódi bezártság, tompulás, számkivetettség felett, és helyette a ki-szeret-kit, és a miért-nem-értettelek-meg-hamarabb problematikáján időz a selymes kis femme hangján. Ha tabudöntögetésen nagyvonalúan azt értjük, hogy félelmeink uralta területen járkálunk, akkor ez persze a könyv hatósugarába tartozik. A pop-műfajt pedig le sem akarja tagadni: minden nagyobb egység előtt egy-egy idézet gondoskodik is róla: Marianne Faithful lemondó balladájától Courtney Love őrületéig teszi ki a mottókat a szerző. 

Szépségesen szép az első Joonatan-os intermezzo, amiben a Kormival szakító lány a gazdag fiú gazdag almában heverészik, luxus-kádban, luxus-szomszédok és luxus-kutyák közt. Az arcát, nyakát végre drága kencékkel ápolja. Kávézik, cigizik, majd elölről kezdi az egészet. Minden moccanása felhördülést hoz maga után ebben a csendes és civilizált és jóllakott közösségben. Nem csak a saját valójától eltávolodó lány, de a dolgozó-adófizető-menő Joonatan és valamennyi szomszédjának dőzsölése is olyan megnyomorított állapotot idéz, hogy nyilvánvaló: egyik klausztrációból a másikba menekült a mesélő. Beszámíthatósága, érzékei erősen tompulnak. Úgy vélem, végül azt sem tudjuk meg biztosan, hogy ő a gyilkos, vagy sem – és ha így van, akkor így van ez jól. 

A könyv címe még egy duplacsavart tartogat, ami persze mindvégig ott lapul a történetben, a figurákban, egy halott madár tetemében, csak épp teljesen kibogozhatatlan marad annak, aki nem érti a filmes utalást. A Mi történt Baby Jane-nel? hatvanas évekbeli amerikai pszicho-thriller mintájára a könyvben is valaki ágyhoz kötött és valaki az életére tör. Bossa Kormi ápolója, aki azon igyekszik, hogy fenntartsa a status quót, hogy valamiképp eluralhassa egyébiránt meg nem szerezhető élete szerelmét. Szolgája lesz tehát, hosszú ideig; hallgatag tanúja Kormi életének. Azután – nem tudható, hogy kimerültségből, fásultságból vagy bosszúvágyból – elmaradnak, hektikussá válnak látogatásai. Kormi végletekig kiszolgáltatott. Míg a filmen két nő: ápoló és ápolt összekeveredő személyiségét, sorsát, életét-halálát követjük, itt, a könyvben a végjátékra újra befut a nagy szerelem, a mesélő, kis dorombolós luxuséletéből. Valóban szép, ahogy a könyv lezárásában majdnem mindegy, ki halt meg, ki gyilkolt, ki került börtönbe: mintha mindannyiuk elveszett személyisége szétszóródott volna a sor(s)ok között.