Térey János: Teremtés vagy sem
2012.08.29.

Térey János első esszékötete a fülszöveg és a hátlapon olvasható részlet alapján nem elsősorban a szerzőt szándékozik közel hozni, noha az Apollinaire-től választott mottó önazonosításra vállalkozik és meglevő tudást kínál. SZOLCSÁNYI ÁKOS ÍRÁSA.

Ez a mottó Vas István fordításában így hangzik: „Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok / Én aki ismerem a többit”.

A könyv első kétharmadában, mintegy kétszáz oldalon, költők-írók portréit olvashatjuk. Szembetűnő, hogy míg a Térey János által is hivatkozott beszélgetőkönyv (megkockáztatom, a Teremtés vagy sem talán legközelebbi rokona), A szabadság hagyománya lapjain előbb olvashattuk a választott verseket és utána Petri György, Mink András és Kisbali László beszélgetéseit, itt előbb áll a Térey-szöveg és utána a szóba hozott szövegekből egyik-másik. Térey úgymond a versek elé ír, így utólag ellenőrizhetjük állításait. Rosszhiszeműen úgy is érthetem e gesztust: a sarokpontok kijelölése után ajándékba kapom az elhajlás lehetőségét is. Ugyanez a gesztus a városokat, épületeket bemutató blokkból már hiányzik, noha például Varsó hangulatos és átélt leírása után szívesen láttam volna (ha színekre nem volt keret, akár fekete-fehér) képeket is a könyvben.

A Petri-beszélgetések egy másik szempontból is különbséget mutatnak (amellett, hogy a párbeszéd evidensen más dimenziókat nyit meg, mint egy mégoly árnyalt monológ): a közvetlenség, a szerzők „közel hozása” Petrinek mintha még egy évtizeddel korábbról is jobban sikerülne. Azt hiszem, túl azon, hogy a beszélt nyelv Petri lírájának markánsabb jegye, mint a Téreyének, arról is szó van, hogy a Beszélő kiadványának többé-kevésbé pontosan azonosítható célközönsége volt, a Libriének pedig (még) nincs. Egyszerűbben fogalmazva: nem látom, nyelvileg kihez akar közel kerülni a Teremtés vagy sem.

„Majd Ady gondol valami hasonlót az ismétlés feszültségkeltő szerepéről a költészetben, s Arany vibráló balladáinak huszadik századi változatait is ő írja meg.” (64.o.) Nekem utoljára a Mohácsi-tankönyv mondta meg ilyen sarkosan, ki mit gondol és ír meg: ehhez képest Térey persze pontosabb és vagányabb, az ifjú szíveket bizonyára zsongítja Ady mint egy „parti-himnusz” (82.o.) szerzője, a „lírai dark wave” (76.o.) említése Vajda kapcsán, de a szándék mintha ugyanaz lenne. Érdekes, hogy az efféle tolvajnyelvi megoldások a közízlést ennyire bárgyúnak és prűdnek, egyáltalán: létezőnek tételezik. Kétlem, hogy működő félreértéseink lennének akár Petőfi vagy Arany kapcsán, de erről másutt.

Másfelől, ha szókincsében hasonló, újszerűségre törekvő megfontolások jellemzik a kötetet, szépséghibánál több, hogy épp saját nyelvhasználatából hiányzik a reflektáltság: „a mű húzni fog, mint a TGV dél felé” (41.o.) - nehezen hiszem el egy könyv beszélőjének, hogy az önveszélyeztetésig érdekli: „melyikük vagyok”, ha bármikor összekacsinthat a kevesekkel és a Wikipediára száműzhet sokakat: „Újlipótváros a pesti East-Manhattan.” (288.o.) Nem állítom, hogy a sznobéria rosszabb játék, mint az önértés, de másik játék. Így a nagyobb téttel bíró nyelvi gesztusok is háttérbe szorulnak: például az, hogy Térey József Attilát több helyütt „József”-ként jelöli (158-165.o.) – elegáns és frappáns megoldás, hogy mindenki Attilája nála felnőttként jelenik meg, a portré szándékával összhangban. Jóval többet „bont” a múzeumon, mint az a gondolatmenet, amely szerint Berzsenyi és Lars von Trier melankóliája tök más (42-44.o.).

Térey gyakran két-három oldalon vállalkozik könyvtárnyi szakirodalommal rendelkező szerzők újraértelmezésére. Ezek nem eleve kudarcra ítélt mutatványok, de jobbára inkább keltik a könnyelműség, mint a könnyedség benyomását. „Atomjaira szedni”, mint a hivalkodó fülszöveg jelzi, ennél elmélyültebb munkát igényel. Mégis mit lépjek például arra, hogy „nem hiszek a nemzetkarakterológiában!... Maximum a közös kulturális génekben.” (45.o.) - amely után pont, új bekezdés következik. A naplószerű, gördülékeny beszédet nem kifejtések, árnyalások, érvek hitelesítik, hanem a szerző valóban impozáns műveltségének számos dokumentuma. Aztán ez a védelem vagy elég jó, vagy nem: „soha színtelenebb, fakóbb, kétesebb ízlésű és rosszabbul öltözött évtizedet, mint a kilencvenes évek” (255.o.) – még korrekt fanyalgás, de az Asztalizene „nagyjából ötszázezer és egymillió forint között” kereső hőseit a „középosztálybeli értelmiség” tagjaiként azonosítani (298.o.) talán kívánt volna némi szociológiai megalapozást, töprengést – ha épp fogalmaink, címkéink megújuló tartalmáról van szó.

A legérdekesebbek talán azok az esszék, amelyek során Térey nem megfelel, kimerít vagy teljesít, hanem (már-már önfeledtnek tűnően) „csak” ír, kíváncsian és merészen. Ady, Somlyó, Pilinszky arcképei, a Verlaine-fordítás műhelytitkai, filológiai részletei, Térey több helyütt előtörő humora jelzik: egy nagyon jó könyv lehetősége maradt benn a Teremtés vagy semben. (Külön dicséretet érdemel a következetesen egyes szám első személyű nyelvhasználat: a különböző generációs, nemzeti vagy ideologikus kórusok korában üdítő kivétel látni, hogy valaki a saját bőrét viszi a vásárra.) Naiv szerkesztőként azt mondhatnám, harmadennyi szöveg feleekkora terjedelemben megírva lebilincselő olvasmány lett volna. Így néhány komolyabb részeredményt leszámítva annyi derül ki, hogy Térey János tud esszét írni - már ha ebben egyáltalán kételkedtünk volna.

Kiadó:  Libri Kiadó,  Kiadás éve:  2012,  Terjedelem:  376 oldal,  Ár:  3490 Ft