Mi a magyar? – A nemzeti önazonosság a kortárs művészetben / Műcsarnok
2012.08.27.

Ugyan a megnyitón az alagsorig is leszűrődő füstköd és a lézerrel megvilágított bejárati csarnok már-már pszichedelikus élményt nyújtott, a Műcsarnokbeli kiállítás nem goa-party, inkább egy „árokbetemetési kísérlet” látványos kudarca. DÉKEI KRISZTA KRITIKÁJA.

Benczúr Emese installációjában. Fotó: Marton Szilvi
Benczúr Emese installációjában. Fotó: Marton Szilvi

Maga a kérdésfelvetés (Mi a magyar?) nyilván tetszene a francia művészettörténésznek, Hippolyte Taine-nek, a nemzetkarakterológia XIX. századi „apostolának”, de a XXI. század elején egy egészséges lelkületű nemzet nemigen tipródik ilyesfajta problémákon. Mi persze ebben a kérdésben is unortodoxok vagyunk, hisz nálunk a NER-ből kitaszított tömegek állnak szemben a mostani kurzus igaz magyarjaival, a magukfajták a „mifélekkel”, a „libsi-zsidó-kommunista csótányok” a Magyarok Nagyasszonyának hódoló nemezsapkás táltosokkal, az Európai Unióban hívők a „saját utat” ajnározókkal – és folytathatnánk.

A Műcsarnok igazgatója és egyben a kiállítás kurátora, Gulyás Gábor oda állt, ahová a viccben szereplő belgák, így aztán nem is csodálkozhat, ha éles politikai vagy visszafogottabb kritikusi támadások érik; a tárlatot magyarsággyalázónak bélyegzik, e-mailekben több mű azonnali eltávolítását követelik, egyesek visszavonnák munkáikat, mások pedig a megnyitón „HUN vagy Horváth” feliratú matricákkal a hátukon ironikusan hívják fel a figyelmet arra, hogy a kiállítók listájáról hiányzik a kérdés egyik „szakértője”, Horváth Tibor. (Persze Horváth és más alkotók, például Mécs Miklós „magyar tárgyú” műveinek meghívása esetén biztosan tüntetők követelnék a Műcsarnok lerombolását és hűlt helyének sóval való behintését.)

Csiszér Zsuzsi Going to my inner space című installációjában. Fotó: Marton Szilvi
Csiszér Zsuzsi Going to my inner space című installációjában. Fotó: Marton Szilvi

Művészetkritikusként elsősorban a kiállítás értelmezése a feladatom, és nem a kurátor választásának kritizálása, de sajnálatos módon maga a tárlat éppen azért is annyira semmitmondó, mert átsüt az összképen az állásfoglalás hiánya, némely esetben pedig a két oldal közti lavírozás szándéka is felismerhető. A kiállítás emellett semmit sem mond a nemzeti önazonosságról. A Műcsarnokban összezsúfolt, ötvenkét művésztől származó tömérdek, gyakran önmagában azért igen jó munka kioltja egymás hatását, elsikkadnak vagy egyenesen átíródnak a művekbe kódolt árnyalt üzenetek (Szűcs Attila vagy Kupcsik Adrián festményei például egészen furcsa gellert kapnak: mintha visszatértünk volna a szocreál idejébe).

A művekben rejlő kvalitás már onnan is sejthető, hogy a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők a munkák háromnegyedét az utóbbi öt/tíz évben már láthatták (például a tavaly Debrecenben bemutatott Irokéz-gyűjtemény anyagában /a kiállításról szóló kritikánkat lásd itt - a szerk./, a Lumúban, számos budapesti galériában vagy a szintén a MODEM-ben és szintén Gulyás által 2009-ben megrendezett Kis magyar pornográfia című tárlaton/a kiállításról szóló kritikánkat l. itt - a szerk/). A kaleidoszkóp-szerű kép valóban nem a sajtóanyagban is negatívan említett „nemzeti sors klasszikus kérdését illusztrálja”, hanem Gulyás koncepcióját és szokásos kiállításrendezői praxisát: az előbbit bizonyítja, hogy a kiállított munkák hat szekcióban – Legendák, Örökségek, Előítéletek, Szerepek, Ellentétek és Identitások – helyezkednek el, az utóbbit pedig az, hogy a művek megtekintési sorrendje adott (ne csámborogjon csak úgy a látogató!), és maga az érdeklődően néző direktor is felbukkan a tizenkét közéleti szereplővel és értelmiségivel, köztük Schmidt Máriával és Heller Ágnessel készített interjúk egyes képkockáin. Míg ezek az interjúk a kiállítás vége felé találhatók, párjuk, a már nem élő szerzőktől származó és a „magyar karakterről született írások” egyes részletei a második szekcióban, egy hatalmas szövegdobozban olvashatók – így kerülhet egymás mellé a nagy nemzeti összeborulás jegyében többek közt Kossuth és Antall József, Széchenyi és Prohászka Ottokár.      

Kovách - Kotormán - Péli: Attila most. Fotó: Marton Szilvi
Kovách - Kotormán - Péli: Attila most. Fotó: Marton Szilvi

Pedig a kiállítás egészen jól indul – eltekintve attól, hogy az első szekció fókuszában egy olyan téma áll (eredetmonda, csodaszarvas legendája, hun-magyar rokonság), amely önmagában nem izgatná a kortárs művészeket, hiszen semmi köze az aktuális valósághoz. A múltba révedésre, a nap mint nap sulykolt újmagyar történeti képre adott reflexiók között itt olyan munkák sorakoznak, mint Kovách Gergő, Kotormán Norbert és Péli Barna faszobra (melyen azt a pillanatot kaphatjuk el, amint Attila a lova bélműködését hallgatja), Mátrai Erik térfigyelő kamerák árnyékából kirajzolódó Turulja vagy Szolnoki József nem fiktív videója a németországi hunok találkozójáról.

Az erős és ironikus felütést persze majdhogynem zárójelbe teszi Jankovics Marcell rajzfilmje, majd a szövegdoboz méltóságteljes komorsága, de leginkább az ezt követő „narancssárga” terem bizonytalanítja el végleg a befogadót. A „verejtékező” és monokróm narancssárga festmény (Erdélyi Gábor), az átlátszó „szoba”, amelynek hálóvázára kívülről a narancssárga Zárkózz el, belülről pedig a Ne zárkózz el feliratot illesztette (a felkiáltójelet hanyagolva) az alkotó (Benczúr Emese) meg a buborékfújókról készült portrék (Csiszér Zsuzsi) – csak nem a regnáló kormánypárt burkolt és egyben didaktikus kritikáját jelentik? És ha igen, talán visszatértünk a Kádár-korszakban elfogadott metódushoz, a sorok közötti olvasás technikájához? Mert akkor nagyon rossz a helyzet. (A kiállítás plakátja és a Műcsarnok elé kifeszített molinó alapszíne szintén narancssárga, a rajta szereplő színes paprikákból és a kiállítás címének színéből kirajzolódó trikolór pedig olyannyira emlékeztet Pinczehelyi Sándor nyolcvanas években készített PFZ paprika című munkájára, hogy akár a szocializmusban is érezhetjük magunkat.)

Interjúk a magyarságról művészekkel, tudósokkal, értelmiségiekkel. Fotó: Pozsonyi Roland. A képek forrása: Műcsarnok
Interjúk a magyarságról művészekkel, tudósokkal, értelmiségiekkel. Fotó: Pozsonyi Roland (A képek forrása: Műcsarnok)

Innentől kezdve a recenzens elvesztette a fonalat: bár az Előítéletek, azaz sztereotípiák, a magyarságra vonatkozó közhelyek (sírva vigadás, no és megint a paprika, pedig itt van a Túró Rudi is!) szekciójában is nagyon sok, immanensen érdekes mű található (Király András „kokainista” Egy, két, há című alkotása, Csontó Lajos installációja, Gerber Önhitt és Pökhendi felirattal címzett párnája), és a társadalmi szerepeknek, ezen belül a hősöknek és celebeknek a pozitív és negatív értékrendet befolyásoló hatását mutató alkotások közt is akad metsző gúnnyal átszőtt alkotás (dr. Máriás), továbbá az apszisra kiterjeszkedő Ellentétek szekció is számos érdekes munkát tartalmaz (a leglátványosabb a Borsos Lőrinc művésznéven futó házaspár Parlamentet ábrázoló, a látogató közvetlen jelenlétére rezgéssel válaszoló szobrának és Szabó Dezső vizeletbe merített Országház-makettről készült fotójának az együttállása, no meg Szombathy Bálinttól egy vonati WC-ben megejtett, legalább három percet lefedő, határáttörő vizeléséről készült videója), mégis egyre inkább az az érzésünk, hogy – egy régészeti hasonlatot kölcsönvéve – a kurátor ásóval esett neki a munkának, nem pedig apró ecsettel, vagyis hogy túl sok mindent akart egyetlen kiállításba belezsúfolni. (Pedig még el sem jutottunk a zászló téma megannyi variációjáig, és a kiállítást lezáró Himnusz-átiratig!)

A közhely-tematikák helyett jobb lett volna egy-egy témát mélységében kibontani. Tisztelem a kurátor szekértábor-összeboronálási szándékát, mivel belgának lenni nehéz. Kár, hogy a kitűzött cél meggátolja abban Gulyást, hogy értékelhető állításokat megfogalmazó kiállítást rendezzen. 

A kiállítás megtekinthető 2012. október 14-ig.

Kiállítás:  Mi a magyar? A nemzeti önazonosság a kortárs képzőművészetben,  Helyszín:  Műcsarnok,  Időpont:  2012. augusztus 2 - október 14.,  Kurátor:  Gulyás Gábor