Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SAVARIA GRÓFJA

Mozart: Figaro házassága / Iseumi Szabadtéri Játékok
2012. aug. 20.
Azt hiszem, a 70-es évek elején lehetett a fiatal Mozart kísérőzenéje által halhatatlanná tett színdarab, a Thamos, Egyiptom királya bemutatója a szombathelyi Iseumban, amelyben kórusénekesként magam is közreműködhettem. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A Thamos-zenében a zenetörténet a jó másfél évtizeddel későbbi Varázsfuvola, mégpedig elsősorban Sarastro és papjai zenei hangütésének első megjelenését tartja számon – addig, és azt követően 1999-ig, amennyire meg tudom állapítani, ez a helyszín kizárólag a „nagy testvér-mű” előadásait fogadta be; a művek és a helyszín változatlan közös hivatkozása a rokonszenves egyiptomi istennő, Ízisz (vagy egyiptomiasabban: Aszet) személye volt.

Tavaly, az Ízisz-szentély uniós segítséggel megvalósított visszaépítését követően a város a Varázsfuvola újabb bemutatójával vette fel a jó évtizedre megszakadt fonalat. Ami a programpolitikát illeti, abban idén következett be a fordulat; az elrugaszkodásban azonban immár nem az ókori örökség, hanem Mozart személye képviselte a helyi hagyományhoz való ragaszkodást. Idén ugyanis a Figaro házassága (vagy lakodalma, szóval: Le nozze di Figaro) került színre neves énekesek, a Savaria Szimfonikus Zenekar és Vashegyi György karmester közreműködésével, Káel Csaba rendezésében. (Az elrugaszkodás néhány nappal később aztán Webber Evitájának bemutatójával vált teljessé.)

Minderről tulajdonképpen annak kellene először az eszünkbe jutnia, hogy az Ízisz vagy Sarastro miliőjét valóban hitelesen érzékeltető Iseum nem bizarr-e kissé egy ízig-vérig szekuláris, XVIII. századi környezetben játszódó opera helyszíneként. Nyomós okok szólnak azonban amellett, hogy ezt a kérdést nyugodtan zárójelbe tehetjük. A szentély portikusza, illetve lefedett lépcsősora által alkotott, tulajdonképpen kisméretű színpad helyett úgyis a szabálytalan elhelyezkedésű, bizarr–monumentális hatást keltő lelátók határozzák meg elsősorban a néző térérzetét. Már csak azért is, mert ha a színpadhoz képest oldalt megjelenő magyar szöveget követni akarja, akkor minduntalan el kell emelnie tekintetét a szentélytől – s a hatalmas, vörösen világító reklámbetűk talán még kevésbé illúziókeltőek a XVIII. századi Sevilla vonatkozásában, mint az Iseum épülete, amelynek oszlopait Káel legalább invenciózusan be tudja vonni a játékba. No de egyáltalán: nem legalább olyan megfelelő színhely ez a Figaro előadásához, mint a veronai Aréna a Pillangókisasszonyéhoz? Lássuk be, külön világ a nyári szabadtéri opera-előadásoké: Verona sem a Scalával óhajt konkurálni.

Ami nem jelenti azt, hogy az ilyen nyári opera-produkció zenei szempontból ne lehetne versenyképes. Ez a Vashegyi–Káel-féle Figaro feltétlenül az, már csak a közreműködők: az összeszokott, profi zenekar és a jelentékeny énekesek jóvoltából is. Az előadás hallható részéből komolyabb panaszunk csak az erősítésre: a bemikrofonozott énekesek és zenekar elektronikus jeleiből kevert, monó jellegű hangzásképre lehetett. A szabadtéri előadásoknak ez a legnagyobb hendikepje valamennyire, ha teljesen nem is, megszokható; ebben az esetben az átlagnál határozottan rosszabb volt a helyzet, magas, állandóan a túlvezérlés határát súroló hangerőszinttel, ennek következtében lépten-nyomon berezonáló, akkordjukból a csendbe „átlógó” zenekari hangokkal.

Rost Andrea és Csereklyei Andrea
Rost Andrea és Csereklyei Andrea

Az általam hallott, augusztus 7-i bemutatón némi kezdeti vontatottság után nagyon hamar meggyőzővé vált az előadás ritmusa, sodra, a karakterek átgondoltsága, és mindenekelőtt a zenei igényesség és kidolgozottság. Az előadás nem csupán a zenekar vonatkozásában volt mentes mindenféle hakniszellemtől: a Vashegyitől megszokott igényesség és koncentráció átragadt az együttes munkát szemmel láthatóan élvező énekesekre is. Akik mindeközben nagy kedvvel és igazi csapatmunkában játszottak, s ha úgy hozta a sora, komédiáztak. Káel Csaba, aki a díszleteket, jól funkcionáló egyszerűséggel, néhány kivetítéssel „letudta” – díszlettervező: Szendrényi Éva –, a játékot, tehát a szereplők mozgását és színészi játékát kifejezetten érzékenyen és finom eszközökkel, de ugyancsak rokonszenves egyszerűséggel irányította, az előtérbe tolakodást kerülve, a figyelmet a szereplők egyéni teljesítményére irányítva.

A főszereplők közül átütő erővel énekelt-játszott-nyilatkozott meg Rost Andrea, a Grófné, és Kovács István, Figaro alakítója. Esetükben a zenei és színészi kifejezés magától értetődő biztonsága elsőrendű hangi élménnyel, Rost esetében ezen felül még különlegesen szuggesztív líraisággal is párosult. Bár az ő teljesítményük külön kategóriát képviselt, semmiképpen sem vetettek árnyékot a többi kiváló szereplőre, éppen ellenkezőleg, mintegy bevilágították az előadást, és nagyon is feloldódtak az együttesben és az előadásban.

Az egyik legkomplexebb és legfinomabban kidolgozott alakítás Csereklyei Andreáé volt Susanna szerepében. Különösen emlékezetes volt tőle a IV. felvonásban a Deh, vieni, non tardar ária, a tettetés és csúfolódás felszíne alól feltörő igazi szenvedéllyel. Hibátlan zenei teljesítménye mellett külön gyönyörűséget szerzett Csereklyei és Rost alakításában a grófné és a szobalány kivételes viszonyának hiteles és színekben gazdag ábrázolása – annál is inkább, mivel a két énekesnő teljesen feledtetni tudta, hogy fizikai alkat tekintetében a fordított szereposztás lett volna kézenfekvőbb.

Busa Tamás Almaviva grófja eleinte valamelyest nehézkesnek tetszett – ám Busa hamarosan magára talált, és mindvégig az előadás egyik tartóoszlopa maradt; hangilag is igen meggyőző előadásában a Gróf minden komikus felsülése és gyarlósága mellett formátumos és szerethető embernek bizonyult. Heiter Melinda sármosan alakította Cherubinót, és hibátlanul illeszkedett az együttesekbe – szólóban azonban szürkébb volt társainál, és – egyetlenként – intonációja sem volt egészen kifogástalan. Basilióként Megyesi Zoltán ellenállhatatlanul mulatságos volt, miközben, ahogy szokta, leckét adott koncentráltságból és a megvalósítás precizitásából is.

Gál Erika Marcellina szerepében bővérű komédiázással és mesteri jellemrajzzal szolgált, s ehhez biztos hangi és zenei teljesítményt nyújtott. A kisebb szerepekben jól szerepelt Szvétek László (Bartolo) és Sáfár Orsolya (Barbarina), s Hábetler András részeges Antoniója is minden humorigényt kielégített. Az előadásban a helyi Erkel-Szent Márton Oratórikus Kórus működött közre kifogástalanul.

Végezetül szeretném aláhúzni, hogy a forró hangulatú előadás sikerének talán legfontosabb tényezői az igényesen kidolgozott és megformált, élményszerű együttesek voltak – egy igen jó szellemű zenei együttműködés legszebb gyümölcsei.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek