Ted
2012.08.22.

Szégyen, nem szégyen, egy részt sem láttam még a Family Guy-ból, az Amerikai faterból és A Cleveland Show-ból. Seth MacFarlane-nel eddig csak a Hellboy II. vicces füstembereként találkoztam a moziban. SZABÓ ÁDÁM ÍRÁSA.

A Ted kirí a visszatetsző WC-komédiák sokaságából, és az idei év legpoénosabb vígjátékaként dönt le minket a lábunkról.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy plüssmaci – halljuk a bevezető sorokat a veretes Shakespeare- (és Star Trek-, X-Men-) színész, Patrick Stewart szájából, hogy aztán öt percen belül tudomásul vegyük, itt bizony egy fergeteges vígjáték úgy megy át a publikumon, mint egy úthenger. Ugyanis mindaz, amit a vígjáték mint parazita-zsáner adhat, csőstől jön. A karácsony áhítatosságát durva humor váltja fel, az amerikai mintacsalád száján is kicsúszik a „Fuck!”, amikor az addig csak vékony női hangra programozott állatka valóban életre kel, számkivetett kis főhősünket pedig még az olyan játékokból is kiutasítják, mint a helyi zsidó kisfiúk péppé rugdosása-ütlegelése. Mert Seth MacFarlane jó humoristához méltón önmagán is képes kacagni. 

Legutóbb Joss Whedon kápráztatta el így a plebszet a Bosszúállókban, ahol Shakespeare és az angolszász képregény-félistenek mellett nem kevés belterjes tréfa is elhangzott. Míg azonban a Buffy és a Firefly szülőatyja a sci-fi akciófilm és a komédia tökéletes dózisát adagolta, addig a kultikus Family Guy apukája mindent a vígjátékra tesz fel. Keveri a hangnemet, vált a hangütésen, és közben úgy szórja a popkulturális fricskákat, mint az ingyencukrot. Itt Taylor Lautner-től kezdve a 9/11-en és Joan Crawford-on át Justin Bieber-ig és a Superman visszatér-ig senki és semmi nem ússza meg szárazon, mi több, a rendező afféle utcai bölcsként (angolul: street-smart guy) az Egyesült Államok különböző népeit is osztja. 

Mark Wahlberg
Mark Wahlberg
Persze ehhez szócsöveket is kell találni, és ezek a „kommunikátorok” ugyanolyan tabutörően szatirizálnak etikettet, sztárvilágot, gyógyíthatatlan betegséget, mint a South Park örök nyolcévesei. A centrumpont természetesen a címbeli játékmaci – eredeti hangja maga a rendező, magyar hangja Nagypál Gábor –, aki a bostoni csajok orgazmus közben levegőbe harsanó akcentusát épp olyan jól ismeri, mint Norah Jones-t.  

Épp a címszereplőn keresztül jut érvényre a vígjátékok parazitaműfaj jellege. Nem afelől kell megközelíteni a témát, hogy az adott karakter eltaposni való féreg lenne: ilyen esetekben arról van szó, hogy a készítők megsértik a normális viselkedés, sőt a kanonizált narratíva bevált törvényeit, és a komikum felől döntenek le addig jól őrzött falakat, hogy aztán a rombolástól mi is a hasunkat fogjuk. Ted káromkodó, toalett-humorú huszonévessé duzzasztása kapásból ebbe a határsértésbe tartozik, ahogy az is, hogy a mágia mint mesei kellék a mozi első két percében fejtetőre áll. A népmesei hangon regélő narrátor száját csúnya szavak hagyják el, és a gyermeki mágia is óriási, de mulattató taslit kap: egyrészt fel sem tűnik senkinek (helyesebben: csak nagyon rövid időre), hogy a karácsony szelleme a legvadabb kívánságot is teljesíti, másrészt a címbéli maci ártatlan kisfiúból gombázó, középső ujjat mutogató, vízipipázó bulvárszeméllyé válik 27 év alatt.  


Jellemében tökéletes párja az őt gyakorlatilag létre hívó John, aki minden szempontból antihősünk viharpajtija. Ha mennydörgés hallatszik, obszcén dallal ijesztik Isten csapását, és a srác ugyanúgy önti magába a zabpelyhet, füvezik, tévézik és moziba jár, mint bolyhos kis barátja. Akár, ha a Shop Stop és más lúzerkomédiák hőseit látnánk: törjön ki köztük akármennyi balhé, ők öregkorukban is elválaszthatatlan cimborák maradnak, és a kaki-pisi szagú gross out humorbombák (Torrente-sorozat, Másnaposok-franchise) hőseiként beszólnak, akinek csak tudnak. Ilyen perspektívából a Ted különös és hasizomgyilkos felnőtté válási történet: a főszereplők pontosan ugyanúgy érnek, a hagyományos értelemben vett barátságot óriási vigyorral ignorálják, csak ők ketten alkotják a világmindenséget. MacFarlane értésünkre adja: Dante Hicks és Randal Graves duója, illetve John Bennett és Ted haversága között annyi a különbség, hogy az utóbbi kettősben az egyik haver egy plüssállat, aki történetesen nemcsak autót tud vezetni, hanem ugyanolyan kommersz-kulturális lexikon, mint egy kőkemény Family Guy-rajongó, és ugyanolyan szabadszájú, ivó, evő, videójátékozó, ürítkező fiatalember, mint sok geek, sok átlagember, vagyis a legtöbbünk. A Ted ebben a fénytörésben tehát bromance vagy buddy movie: két heteroszexuális férfi barátságát regéli el térdcsapkodó viccekkel, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy legszívesebben mi is az ő bűnös élvezeteiket habzsolnánk, szívesen söröznénk velük, ezerszer megnéznénk a Star Wars-sagát és persze futnánk a dögös lányok után. 

Ha már a szexualitás többször is szóba került: fontos szereplő a filmben Lori, John barátnője. Az ő közegében is fontos szerepet tölt be a vígjátéki határsértés. Ugyanis a Ted játékidejének zömében arról megy a huzavona, hogy John (Mark Wahlbergnek egyébiránt lassan testhezállóbbak lesznek a vígjátéki szerepek, mint a drámai, akciófilmes vagy krimi-próbálkozások) az ő ujjára húzzon karikagyűrűt vagy Teddel folytassa tovább a napestig tartó henyélést és disznólkodást. Amennyiben John és Lori (Mila Kunis szexi, mint mindig, emellett határozott, intelligens oldalbordát testesít meg, ellentétben a vele szembeültetett proli cicababával – MacFarlane-t itt sem hagyja cserben a humorérzéke) kapcsolatára terelődik a szó, viszonyuk a románc megjelöléssel írható le. Andalító dalok, napfény, csónakázás – a műfaj számtalan tartozéka jelen van. Ám ahogy az amerikai romantikus komédiákban (ez esetben: részleges amerikai romantikus komédia) lenni szokott, szerelmük cseppet sem felhőtlen, ennek okozója pedig a film nagybetűs Sztárja, a vígjátéki „parazita”, vagyis Ted. Ki mellett kötelezze el magát férfihősünk? Ez a kérdés azt veti fel, hogy voltaképpen hová is fut majd ki a Ted narratívája, ráadásul picit a Judd Apatow-komédiák (például a Felkoppintva) nagy dilemmáira is hajaz. Örök barátok vígadója mellett végszavaz a rendező? Vagy éppen a szerelmesek érnek révbe? Netán a kettő együtt zárja a négybetűs szavakkal halmozott mese végét? A rendező választ ad rá. De csak a „tündérmese” végén.

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu
Sőt, ha a lényeget kivonjuk a Tedből, már akkor is pukkadozhatunk a nevetéstől. Seth MacFarlane – aki ezzel a filmmel debütál nagyjátékfilm-direktorként – ugyanis annyi, de annyi szórakoztatóipari viccel tömi tele a fabulát (zárójeles megjegyzés ugyan, de létfontosságú: aki korábban A keresztapa és Gábor Zsa Zsa elé is görbe tükröt tartott, annak az ilyesmi vélhetően műfaj-szerzői kézjegye), hogy kevés olyan valódi filmbarát akad majd, aki a filmbe épített intertextuális utalásoktól ne pörögne a földön könnyes szemekkel, visítozva. Hogy mást ne mondjak, John és Ted kedvenc filmje egy sokak által gyűlölt szándéktalan vígjáték (angolul: unintentional comedy), egy nevetséges és borzasztó sci-fi kalandfilm, és bálványuk a sci-fi mára a béka feneke alatt malmozó főszereplője. Mivel MacFarlane lélekben és alkotóként egyaránt egy humoros kockafej, így azok, akik még nem látták a filmet, ráadásul optimálják a rendező stílusát, kapnak egy kis fejtörőt és kitalálhatják, melyik moziról és színészről van szó. A Ted mellékalakjai, valamint mellékszálai ugyanolyan telitalálatok, mint a kettős „szerelmi” olvasat vagy a rejtett poénok: Lori nyomulós főnöke vagy a Tedre pályázó apuka (Giovanni Ribisi) és kövér fiacskája még több nevetésre adnak okot. 

A Ted édes kis mese. Van egy kiindulópont, és a jól ismert végső mondat is adott. Persze, annak ne a hagyományos felmondására számítsunk. Az is pontosan olyan, mint maga Ted: parodisztikus, szándékosan gejl és nem utolsó sorban piszkosul szórakoztató.
Szerző: Szabó Ádám
Rendező:  Seth MacFarlane,  Forgatókönyv:  Seth MacFarlane, Alec Sulkin, Wellesley Wild,  Zeneszerző:  Walter Murphy,  Operatőr:  Michael Barrett,  Producer:  Jason Clark, John Jacobs, Seth MacFarlane, Scott Stuber, Wellesley Wild,  Vágó:  Jeff Freeman,  Szereplők:  Mark Wahlberg, Seth MacFarlene, Mila Kunis, Giovanni Ribisi, Patrick Warburton, Laura Vandervoort, Joel McHale, Melissa Ordway, Jessica Stroup, Ralph Garman