Ponyvaregény: kultuszfilm ez is – csakúgy, mint a kiadó gondozásában már megjelent Becstelen brigantyk szintén Tarantinótól és az Annie Hall Woody Allentől. Könnyítés, ha a jövőbeni olvasó már jól ismeri a filmet: járható út a szöveg és film együtt olvasandó, de külön is értékelhető módszer.
A szöveg élete. Első megközelítésben látványosan nehezebb a rövid snitteket vagy időbeni bukfenceket követni, mint ahogyan az rendszerint az epikában megesik, vagy a filmen megtörténhet. Ugyanakkor tagadhatatlan az érzés – vagy akár vállalható értékítélet –, hogy számos szöveghely bőven felnő a pikareszk műfajához. A két végrehajtó-gengszter, Vince és Jules végigkíséri a könyv minden szálát, így az ő szövegeiknek van a legnagyobb esélyük erre. A pragmatikus-gyilkolászós párbeszédekbe furakodik erős és ironikus kontrasztként a visszatérő Biblia-idézet – ebből majd lassan kinyílik Jules egyre elhivatottabb istenhite. Másfelől Vince állandó önreflexiója, amellyel folyamatosan zárójelbe teszi, eltávolítja a cselekményt saját figurájától. Ez helyenként olyan jól sikerül, hogy Mia kis híján meghal, míg ő a fürdőszobában önmagával polemizál; máskor saját magát jellemzi mintegy kívülállóként, például amikor rangon alulinak tartja külön engedélyt kérni pusztán azért, mert egy hullával berobogott más házába/életébe.
Összevetésben az ilyen jellegű szövegrészek a forgatókönyvben messze felülmúlják például a filmben ikonikussá váló táncjelenetet. Egyáltalán, a két férfi csordogáló története, párbeszédeik, monológjaik önmagukban még akár kamaradarabként is értelmezhetők. És értékelhetők. Sokrétegűségükben ott a két gengszter emberi lénye minden félelmével, addikciójával, munkaköri kötelességeikkel és gondjaikkal, folyamatos vérspriccelés közepette. Ezzel színvonalban szemben áll a bokszoló retrospektív óra-jelenete, amely szöveg szintjén annyira erőltetettnek és laposnak tűnik, hogy nagyon nehéz nem túllapozni rajta.
Húzni tudni kell. A forgatókönyv második rétegét a filmből kimaradt szövegek képezik. Van köztük olyan naiv ötlet, mint az, ahogyan a főgengszter Marsellus és az őt átverő Butch a perverzek karmából szabadulva megölelik egymást (összhangban a filmben és forgatókönyvben is nyilvánvaló, jellemes gengszter- és börtön-hierarchiával, miszerint perverzek legalul).
A bokszoló és Marsellus epizódja egyébként tele van szöveghúzásokkal; olyanokkal, amelyekből tanítani lehetne a papírszagú dráma és a drámai jelenet közti jelentés-teljes különbségeket. Szinte egy legújabb Kifulladásig-sztori ez, a lánnyal, aki távolról, szinte vihogós érintetlenségben sétál párhuzamosan a cselekmény sűrűjével; a bokszolóval, aki sokkal véresebben és nehezebben üti meg élete nyereményét, mint ahogy remélte, és az über-gengszterrel, aki a világ legkiszolgáltatottabb helyzetébe kerül egy perc alatt. A francia újhullámmal, és még vagy húsz filmmel egyébként is rokonítják a művet, melyet akár előzményeiből szőtt rongyszőnyegnek is tekinthetnénk – de mégsem tesszük, mert jól megáll ő a maga alanyi jogán-lábán is.
Van a kimaradt részek között olyan motívum is, amire a Kutyaszorítóban épül: a hosszas, véresen bugyborékoló haldoklás. A kínzás – ez esetben véletlen kínzás, amikor is „Vincent 45-öse azt mondja: DURR!” (167. o.) – jelenetsora a filmből kimaradt; most a szövegben elszörnyedve olvashatjuk, milyen ereje van annak a néhány szónak, minimális leírásnak az iszonytató jelenetben. Igen nehéz döntés lehetett kihagyni végül a filmből. Az ilyen pontokon kétségtelenül belátunk a kulisszák mögé, és ha úgy tetszik, dramaturgiai nyereséget könyvelhetünk el, hiszen ez által érzékeljük, hogy a filmben hogyan került át a hangsúly a következő jelenetsorra, ahol a kocsipucoválás az agyvelőtől és a koponyadarabkáktól, közben remek kávé, baráti aggódás és csevej, valamint a vicces strandpólók viszik a prímet.
Hogyan játsszák? Harmadsorban a forgatókönyv olvasásának legnagyobb csemegéje: a nem túl gyakori, viszont egy füst alatt kétségbeejtő és szuggesztív rendezői utasítások és leírások. Látszatra őrjítően megfoghatatlan instrukciók; bármely „technikás” (vagyis főként rációját és valamiféle eszköztárat működtettető) színész stílusosan kínhalálát kívánná az író-rendezőnek. Másrészről teljesen érthetővé válik az író-rendező és színészeinek szinte szektás ragaszkodása egymáshoz, amint az utasításokat olvassuk: „A Fiatalember enyhe munkásosztálybeli brit akcentussal beszél, s honfitársaihoz hasonlóan úgy cigarettázik, mintha az mindjárt kimenne a divatból.” (7. o.) Vagy: „Sosem volt rendszeres munkája, sosem igényelt adó-visszatérítést, és sosem tartóztatták le.” (49. o.) Lehetetlen összevetni a „balról bejön, megigazítja a terítőt, majd jobbra kimegy” jellegű utasításokkal. Egy olyan írói-, film- és játéknyelv lenyomatai ezek, amelyek egy-egy pillanatra mélyre szaladnak a karakterben, élénk színűre festik, majd rögvest hátra lépve kifigurázzák. Paradox módon a puszta szöveg Andy Warholt juttatja az olvasó eszébe.
A fülszöveg azt ígéri, a forgatókönyv, a filmből kihagyott részekkel együtt [melyeket szögletes zárójelben közölnek] maga a szöveg és egyben a film születésébe is betekintést nyújt. Ez részben így van, mint ahogy fentebb is látható. Részben pedig, ha már a forgatókönyv megszületéséről esik szó, akkor igazán jó lenne tudni, hogyan is festett Roger Avary textusa, mielőtt Tarantino megvette tőle a jogokat, és teleszórta káromkodással és filmtörténeti allúziókkal. Mégis, azzal együtt, hogy sem elő-, sem utószó, sem némi kommentár nem jelent meg a tulajdonképpeni szövegen kívül, egyértelműen hasznos, értékes vállalkozás. Egyelőre a film rajongóinak és szakmabelieknek lehet könnyebben megközelíthető.