XVIII. Szegedi Művésztelep kiállítása / Reök Palota, Szeged
2012.08.15.

A mediterrán hangulatú városban immár nagykorúvá érő művésztelep alkotóinak „beszámoló” kiállítása azt mutatja, hogy a művészek nem csupán fürdőzéssel töltötték az időt. Például kerékpároztak is. DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.

Ez persze a művekből nem feltétlenül derül ki, hiszen nem tematikus kiállításról van szó. Az alkotók – ellentétben például a makói művészteleppel, ahol évente mindig más hívószóra fűződnek fel a munkák – mindenféle megkötöttség nélkül, szabadon dönthetnek arról, hogy mivel is kívánnak a három hét alatt foglalkozni. Ebből következik, hogy az elkészült művek nem feltétlenül kapcsolhatóak egymáshoz, sőt gyakran folyamatművek vagy később kialakuló projektek egyes részletei valósulnak meg. A kiállításon mégis felfedezhetőek bizonyos kapcsolódási pontok.

Varga György: Rádiójáték
Varga György: Rádiójáték

Baglyas Erika interaktív műve, mondhatni, a kiállítás origója. Fotósorozata nemcsak a művésztelepre magára fókuszál, hanem Szeged egyik különlegességére, egy speciális földrajzi rekordra is: itt található ugyanis Magyarország legmélyebb pontja. A 75,8 métert jelző pont még alacsonyabb is a korábban elfogadott értéknél, és nem is a tiszaszigeti emlékoszlopnál, hanem a folyó másik oldalán, Lúdvár közelében található. Ide kerékpároztak el a részvevők, hogy talányos pózokat felvéve reflektáljanak a hely „szellemére”, s mintegy áttételesen demonstrálják is alkotói énjüket (Például Magyarország legmélyebb pontján M. még mélyebbre ás vagy Magyarország legmélyebb pontján G. elképzeli, hogy minden országnak van legmélyebb pontja).

A természethez kötődik a kiállítás egyik vonulata. A város és a Tisza, maga a természetes és mesterséges környezet ritka együttese elsősorban a svéd művészeket, Diana Storåsent és Lars Åslingot inspirálta. Storåsen munkája jobban kötődik a láthatóhoz, de a felismerhető elemekből mégis költői remixet állít össze, Åsling akvarelljein pedig áttételesen, színekbe és formákba fordítva jelenik meg Szeged láthatatlan „lényege”.

Bár kiindulópontjuk egészen más, de a formai hasonlóság Åsling és Szíj Kamilla munkáiban a legerősebb. Míg az előbbi művész egyre szűkülő körben helyezi a festékrétegeket egymásra, voltaképpen egyetlen motívumot redukál, Szíj körvonalai, ismétlődő, mégis végtelenül variábilis elemekből építkező, hullámzó vonalrajzai valójában meditatív objektumok. Ez a fajta finomság, a szinte láthatatlan nyomok és monoton munka kettőssége jellemzi Imre Mariann zsebkendőit is, ahol a hajtogatott éleket emberi hajjal erősíti fel. Munkájának címe A mulandóság rögzítése – e címet akár Erdélyi Gábor tárgy együtteséhez is hozzárendelhetnénk. A kicsiny objektumok egy része mintha egy ideiglenes állapotot, megdermedt masszatöredéket, finoman redőzött festékréteget vagy alig érzékelhető felületi nyomokat rögzítene. Vagy éppen fordítva, kiemelne, előcsalogatna valamit a faanyagból: olyan verejték- vagy harmatcseppeket, amelyek egyúttal tűhegynyi szemgolyókra is emlékeztetnek. 

Dóczy Alpár műve
Dóczy Alpár műve

Ha a szemgolyókat visszacsatoljuk a kör motívumához, a mulandóságot pedig a múlthoz, újabb összecsengéseket találhatunk. Dóczy Alpár kör alakú tárgya, e fiktív, számos stílusparódiát és abszurd elemet tartalmazó, géppel írt levél, s az abban megjelenő szöveg – például „Reszketve nézem a múlt fényét azokban a pillanatokban is, amikor a busz még a tétovázást választotta utasai tiltakozása ellenére”–, egy történeti vagy narratív műcsoporthoz is illeszthető, amelynek egyik jellegzetessége, hogy valamiféle múltbéli pillanatot köt össze a jelennel. Huszár Imre munkáján például a régi népdal vakírással lejegyzett sora – „Süket füllel hangra várok, vak szememmel napfényt látok” – ad sajátos árnyalatot a felülről látható, nyilván valamilyen koncerten tomboló tömegnek.

Somogyi Laura egy sötétebb és borzongatóbb múltba, a legrégebbi angol börtön történetébe ás vissza. A hallgatásra kényszerített rabok fejére húzott csuklya aktualizálódik korunk szellemében: egyrészt a fekete maszkokon megjelenő vörösen világító internetes hangulatjelekben, másrészt magában a tusrajz feliratában (Somogyi Laura meg lett jelölve Pentonville börtön fényképén), amely a Facebook oldalakra az illető tudta nélkül felrakott üzeneteket idézi. Míg Somogyi számára a Facebook egyfajta analógia a mindent ellenőrző államra (azaz a börtönlétre), Varga György munkája éppen hogy egy létező, kifejezetten az internetre feltöltött albumból, az Én és a biciklim projekt képeiből indul ki. A múltkapszulában megőrzött beállításokból azonban kivonja a helyszín jellegzetességeit és a személyiségre jellemző jegyeket, majd az így kapott sablonos szereplőket és az absztrahált kerékpárokat animációszerűen rendeli egymás mellé. E a speciális, hallhatatlan epizódokat sugárzó Rádiójátékkal pedig mintegy körbe is értünk és visszatértünk a Baglyas Erika fotóin látható történetmorzsákhoz.

No meg a körhöz, amely ott látható a kiállítás meghívóján is; de bármennyire ijesztőnek tűnik rajta e tiltó jel, a Csak 18 éven felülieknek ikonja, a kiállítás nem korhatáros. Attól azonban, hogy a szegedi művésztelep nagykorúvá vált, még nem lenne szerencsés, ha a szülői szerepben fellépő támogatók egyszerűen elengednék a kezét, mondhatni a mostani kulturális trendnek engedelmeskedve kilöknék az utcára.

A kiállítás megtekinthető: 2012. szeptember 2-ig.

Kiállító művészek:  Kiállító művészek: Lars Åsling, Baglyas Erika, Dóczy Alpár, Erdélyi Gábor, Huszár Imre, Imre Mariann, Somogyi Laura, Diana Storåsen, Szíj Kamilla, Varga György