Képek a Wallenberg-túráról

Vajon mennyire vagyunk képesek átélni, megérteni mások szenvedéseit? Politikai hovatartozástól függetlenül, ítéletalkotás nélkül együtt érezni azokkal, akiket jogtalanul bántalmaznak – rendszerek, pártok, vagy pusztán csak az élet? Egy átlagos nap átlagos híradásai során több vér folyik online, valós időben, mint amennyit a barbár korokban született szerencsés embertársaink –  akár egész életük folyamán – kionthattak. Igaz, nem éltek olyan szép, hosszú életet. A matuzsálemi kor a civilizáció adománya a tömegek számára, ahogy a civilizáció velejárója – úgy tűnik – a fásult közöny is. Amit aztán gyakran, a valódi érzést mintegy kompenzálandó, véleménnyel igyekszünk elleplezni. A vélemény arról ismerszik meg leginkább, hogy mindig szigorúan megválogatott elvekre alapoz, és előszeretettel hagyja figyelmen kívül a tényeket. Pedig a tények makacs dolgok és önmagukért beszélnek – ha hagyják őket.

A Wallenberg születésnapjára időzítette séta túravezetője, Maczó Balázs nagyon kézenfekvő eszközt választott a sokak érzékenységét felkavaró téma feldolgozására: házról házra járva, a történelmi forrásokra támaszkodva, interjúk és dokumentumok segítségével mutatta be az 1944 nyarától 1945 januárjáig az újlipótvárosi nemzetközi gettóban történteket – érzelmi kommentár nélkül, pusztán az események ismertetésére szorítkozva.

Wallenbergről és a zsidókérdésről beszélni ma Magyarországon nem egyszerű vállalkozás. Nevét, történetét többé-kevésbé mindenki ismeri, vagy ismerni véli, személyéhez szélsőségesen elfogult vélemények kapcsolódnak. Az életének állomásait objektíven bemutató életrajzokat is körüllengi valamiféle tartózkodás, hősnek kijáró pátosszal sehol sem találkozunk. A Wallenbergről szóló magyar wikipédia szócikk például azzal indít, hogy több hosszú bekezdésen át tárgyalja, mi mindent tett Horthy és a magyar középosztály a zsidók érdekében. A záró bekezdésben aztán szerényen megemlíti, hogy Wallenberg a zsidók mentésével tulajdonképpen nem is kockáztatott. A legújabb kutatások szerint Wallenberg a svéd államnak sem volt kegyelt fia, senki nem tett semmit annak érdekében, hogy a szovjetekkel tárgyaljon a kiadatásáról, holott Svédország egyik legtehetősebb famíliájának tagja volt. Egyelőre semmi jele, hogy halálának körülményeit tisztázni lehessen.

Diplomáciai karrierjének indulása ugyanilyen homályos. Az amerikai War Refugee Board (Háborús Menekültek Tanácsa) fordult Svédországhoz a magyarországi zsidók ügyében, kérve, küldjenek valakit a helyszínre. A választás Wallenbergre esett, akinek semmiféle diplomáciai előképzettsége nem volt, és a stockholmi rabbi sem támogatta a kinevezését. A világot körbeutazgató, üzleti ügyekkel foglalkozó, a protokoll és a bürokrácia előírásainak fittyet hányó fiatalember nyilván nem tűnt elég megbízhatónak a feladatra. 1944. július 9-én Wallenberg mégis megérkezett Budapestre. A történelemből tudjuk, hogy addigra már a vidéki zsidóságot – más országokhoz képest páratlan gyorsasággal – deportálták. Budapest volt soron, amikor Horthy a svéd király levelének hatására és nemzetközi nyomásra leállíttatta a deportálásokat. Wallenberg pedig törvényes és törvénytelen eszközöket egyaránt bevetve mentette, ami menthető volt. Tárgyalt, hamisított, vesztegetett, ha az látszott célszerűnek, összeszűrte a levet – persze csak módjával – a nyilas kormány külügyminiszterének feleségével, így érve el, hogy a Szálasi által novemberben érvénytelenített védlevelek újra védelmet jelentsenek.

A tevékenységét és halálát övező számtalan homályos mozzanat között ez a tény kétségbevonhatatlan: az általa bevezetett védlevél, „Schutzpass” révén hivatalosan 4500, a valóságban azonban sokkal több zsidó származású budapesti állampolgár neki köszönheti az életét.

A Katona József utcától a Szent István parkig tartó, tíz épületet érintő, két és fél órás séta ennek a kalandos missziónak a részleteibe avatta be a túra résztvevőit. A tárgyilagos hang telitalálatnak bizonyult, hiszen nem megszokott helytörténeti sétáról volt szó. Az érdeklődőkön túl nyilvánvalóan szép számban voltak a családjuk vagy származásuk révén érintett tagjai is a csoportnak. Csillagos ház, védett ház, a svéd védelem irodája és a svéd kórház – minden lépcsőház apropót szolgáltatott a történet egy-egy mozzanatának kibontására. Az események ismertetésén túl személyes dokumentumok tették élővé a történelemórát: egy ma is helyben lakó hölgy gyermekkori visszaemlékezése, túlélők vallomásai. A delikát épületek nívós lépcsőházaiban, napfényes udvaraiban elhangzó történetek drámája ebben a tárgyszerű tálalásban sokszoros erővel hatott.

A szerző fotói

A séta kezdetén mindenki névre szóló címkét kapott, ennek funkciójára a Pozsonyi út sarkán, a Wallenberg emléktábla tövében derült fény. A közeli rétesboltból ugyanis előkerült egy jó előre odakészített koszorú, amelyre sorban felfűzhette mindenki a névjegyét, aki ilyen módon kívánt tisztelegni Wallenberg emléke előtt. Wallenberg év és Wallenberg születésnap ide vagy oda, ez az egyetlen koszorú árválkodott a kalapos portré alatt. A szerény tiszteletadást egy hasonlóan tartózkodó gesztus koronázta meg a következő lépcsőházban, ahol Wallenberg személyes akcióiról esett szó. Túravezetőnk a forrásokat idézte, melyek szerint a svéd követ számtalan esetben közvetlenül a vagonokból menekített ki embereket. Egy idős hölgy – ugyancsak pátosz nélkül – megjegyezte: az én férjemet is.

A Miénk a Ház kezdeményezésének keretében havi rendszerességgel indulnak városismereti felfedező túrák, egyelőre elsősorban a 13. kerületben. A Wallenberg-túra mellett az újlipótvárosi bauhaus épületeket, a szecessziós Újlipótvárost és a lebontásra ítélt Láng gépgyárat látogathatják meg az érdeklődők. Extrém érdekességek bejárására már számtalan vállalkozás szakosodott. A Miénk a Ház csapata egyszerűen házról házra járva kutatja a múltat, és amit talált, elmeséli – a tanulságokat azonban a séták résztvevőire bízza.  A Wallenberg túra sem vállalt többet, mégis el kell telnie majd egy kis időnek, hogy a Pozsonyi úton a forróság és ne a hideg jusson az eszembe.