Ki ne szeretné a magazinokban az „előtte-utána” témájú képeket, ahol nagydarab asszonyságokból egy fotóval arrébb karcsú bombázó lesz? A csodás időutazás során a világ (és benne a kevésbé attraktív nő) széppé, szinte tökéletessé válik. Ennek antitézise a nosztalgiakép. A régi városfotók a „bezzeg régen, na de most…” típusú múltba révedést váltják ki a szemlélőből. A téma szintén népszerű, lásd például a Kálvin téri metróépítő palánkokon elhelyezett régi városfotókat, ahol a nosztalgia némi futurisztikus, boldog jövő képének sejtetésével párosul. A Nemzeti Múzeum időszaki kiállítása szintén az időutazásról szól, ám szerencsére mentes mindenféle cukormázas, nosztalgikus múltba révedezéstől. Pedig a téma kényes: Erdély régen és ma.
Fekete Zsolt, marosvásárhelyi fotográfus 1999-ben látott hozzá egy Erdély építészeti és természeti nevezetességeit bemutató sorozathoz. A téma különlegessége, hogy Fekete nem egy egyszerű bédekker-logika mentén haladt, hanem két, XIX. századi személyiség munkásságát követte: Veress Ferenc fotográfus és Orbán Balázs A Székelyföld leírása című, Erdély témakörben alapműnek számító könyv szerzőjének képeit vette alapul. Fekete a két lelkes Erdély-fotós felvételeit ismételte meg, gondosan megkeresve az eredeti képek készítésének látószögét, napszakát és fényviszonyait.
Aki olyasfajta eredményre számít, amely visszasírja Erdély letűnt, szép múltját, annak csalódnia kell. Igen ritka a szép múlt és a sivár jelen kontrasztja, helyette (ahogyan azt a cím is mutatja) inkább a pillanat megismételhetősége áll a fókuszban. A képek a legtöbb esetben megszólalásig hasonlítanak egymásra, mintha épp csak a fotóstechnika változott volna az elmúlt százötven évben. A hegy hegy maradt, a szikla szikla, a csíksomlyói templom fölötti hegyoldalt pedig ma éppúgy sűrű bükkerdő borítja, mint Orbán Balázs idejében. Sok fotó esetében épp ez a változatlanság a meghökkentő. A torockószentgyörgyi várrom pont ugyanúgy nézett ki Veress Ferenc 1870-es években készült felvételén, mint Fekete Zsolt 2003-as és 2007-es fotóján. A képek közt szinte csak a technika különbözik. (Fekete több, korai, analóg technikával készült képét megismételte digitális technikával.) A Székelykőt ábrázoló, 2003-as és 2010-es felvétel szintén megszólalásig hasonlít Veress képéhez, épp csak a házakat fedi szalma helyett cserép.
 A Jézus szíve-kápolna Orbán Balázs idején |
Ezek a dipti- vagy triptichonok a változatlanságot hirdetik. Ami ott volt százötven éve, az ma is ott van, az időutazáshoz elég ránéznünk a mostani tájra. Fekete kommentárjait élmény olvasni, amelyben leírja a kép készítésekor érzett borzongást, annak okán, hogy Orbán Balázs a keresőbe nézve épp ugyanazt láthatta, mint ő. Nézőként ugyanakkor nem hagy minket nyugodni a gondolat, hogy keressük a különbségeket, így ne lepődjünk meg, ha hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy képtől képhez szaladgálunk és fürkésszük az eltéréseket. Nem rossz mulatság, ugyanakkor hirtelen úgy érzi magát a látogató, mintha egy Füles Magazin „A két képen elrejtettünk öt különbséget, megtalálod?” rovatát böngészné épp.
Persze akad olyan képpár is bőven, ahol van különbség, nem is kevés. A szép ház vs. málló ház dekadenciát sugárzó képsorozatai, vagy a felújított szobor és az újjáépített templom fejlődést kirajzoló narratív képpárjai hol kissé közhelyesen, hol izgalmasan simulnak egymás mellé. Hatásos például Az előpataki főkút és a fedett sétány képe, amely Orbán Balázs fotóján még romantikus, fagerendás épületegyüttesként díszeleg, amelyet az exponálást fegyelmezetten váró gyülekezet vesz körbe. Fekete képén megváltozik a hangulat. A fagerendás ház helyén betontömb éktelenkedik, kocsma, „magazin mixt”, mellette rosszul öltözött férfiak támasztják azt, ami a filagórából maradt.
 Ugyanaz Fekete Zsolt fényképén (A képek forrása: szekelyhon.ro) |
Jóval megkapóbban ábrázolja az elmúlást A kerelőszentpáli Haller kastély képe. Orbán Balázs fotóján a domb tetején magasodó épület virágzik, míg Fekete Zsolt 2004-es képén már egy düledező, beszakadt tetejű rom látható. A képsorozat beteljesedését a harmadik, 2006-os kép jelenti, amelyen az épületnek szinte csak a sziluettje rajzolódik ki a sűrű ködben. Az elmúlás nem a málló, düledező falak sokkoló látványában, hanem az épületet bekebelező, szinte mitikus sfumato tejfehér sűrűjében ölt testet. Orbán Balázs és Veress Ferenc ideje talán ebben a ködben rajzolódik ki legélesebben, mint az objektíven át felsejlő, letűnt kor lenyomata.
A kiállítás egyik legizgalmasabb pontja az a fal, ahol a régi és új képek kavarognak egymás mellett. Szemben a kiállítás többi kompozíciójával, itt a szigorú kronológia helyett a múlt és a jelen vegyes egymás mellé rendezésével szembesülünk. Hol egy XIX. századi gyergyói népviselettel, hol egy 2008-as, gyergyói ballagó diákkal találjuk magunkat szemben. A Kolozsvár melletti Donát-szobor hol 2001-es vagy 2003-as, hol XIX. századi arcát mutatja, hol virágzón, hol a felismerhetetlenségig pusztulva, évtől, kortól függetlenül. Ezen a falon kapott helyet a Szellő nevű lovával lefotózott Bartha Jenő is. A szántóföldön dolgozó ember és állat képét vintázs zselatinos ezüst nyomat őrzi, így a 2000-ben készült fotó mind technikailag, mind kompozícióját tekintve sokkal inkább illeszkedik a XIX. századi képek közé, mint a kortárs felvételek csoportjába. Itt elveszítjük időérzékünket, nem tudjuk, mi a régi, mi az új, szinte nem is releváns, hogy a Királyfürdőnél járó kedves anyával és csemetéjével Orbán vagy Fekete találkozott-e 1867-ben vagy 2006-ban.
Fekete Zsolt képei ugyan sok esetben nem mutatnak többet a technikai fejlődésnél vagy a civilizáció és kultúra változásának jól ismert toposzainál, bizonyos képpárok esetében azonban sikerül megcsillantania a jelenben felsejlő múlt időt. És ha ez néhány fotó előtt mélázva sikerül, már megérte bepillantani Fekete időmasinájába.
A kiállítás 2012. szeptember 23-ig látogatható.