Az Ördögkatlan megkérdőjelezhetetlennek tűnő jó híre minden alkalommal a Művészetek Völgyéhez viszonyított relációban körvonalazódott. Kapolcs ebben a viszonylatban a gonosz, kapitalista fesztivál, ahol az embereket kizsákmányolják az uzsorás kereskedők, a Katlan pedig az a kommuna, ahol szervezők és fesztiválozók békében és szeretetben válnak egylényegűvé, a programokat pedig isten fizeti meg. Maguk a szervezők is a fesztivál „mezítlábasságára” a legbüszkébbek, „nem engedik, hogy túlnőjön magán, mert a lényegét veszítené el: a Katlanban nem a haszonszerzés és nem a mennyiségi növekedés a cél”.

A Katlan mottója a fesztivál fővédnökétől, Törőcsik Maritól származik: „nem vagyunk normálisak”, ám idén a szállóige (csak semmi kapitalizmus) a jegyértékesítéssel kapcsolatban jutott érvényre, miszerint a szervezők azért nem normálisak, mert a tavalyi árakat nem emelték tovább. Köpnek az inflációra, mondhatnám, de nem mondom, mert megnéztem az idei Kapolcs árait, és megrökönyödéssel tapasztaltam, hogy kicsit még mindig olcsóbb, mint a Katlan.

Ha ezen felülemelkedtünk, akkor arra juthatunk, hogy rendben, 3500 forint nem olyan nagy pénz egy fesztivál napijegyéért, pláne akkor, ha abban értékes színházi és zenei programokat találunk. De mit kapunk a Katlanon három és fél rongyért? A program részletes tanulmányozása után arra a következtetésre juthatunk, hogy az országszerte amúgy is agyonfoglalkoztatott gitárzenekarokon kívül (Péterfy Bori, 30Y, Kiscsillag, Quimby etc.) az egyetlen dolog, amiért érdemes a belépőt kifizetnünk: a színház.

Mindig nagyon jó az, ha színvonalas színházi produkciók méltóztatják kidugni az orrukat a fővárosból. (Elnézést kérek, vidéki színházak, és tisztelet a kivételnek, de többnyire azért ez a helyzet.)  Az idei programban helyet kapott például két Pintér Béla-előadás (Kaisers TV, Ungarn, Szutyok), a legendás bárkás Mulatság, az East Balkán és egy kiváló francia cirkuszi produkció, a Compagnie Galapiat Risque Zéro című előadása.

A fesztiválon egyébként különösen izgalmas volt az is, ahogy az egyes előadások új terekbe helyeződtek: lehet-e elég érdekes Göttinger Pál Telefondoktor című monodrámája ahhoz, hogy a palkonyai faluház apró, ötvenfokos színháztermébe zsúfolódva is élvezzük (egyébként igen), vagy milyen gondolatokat implikál az, ha a Mulatság egy cirkuszi sátorban jelenik meg? Szikszai Rémusz Caligula helytartója-rendezése például nagyszerű összhangba került a nagyharsányi szoborpark amfiteátrumával, az egyébként is sötét tónusú szcenikai elemekkel apelláló előadást a háttérben meredező bokrok árnyékai és a holdfény tették teljessé.

Fotó: Batik Dorottya, Szerda Zsófi. Forrás: http://www.ordogkatlan.hu/

Hiába jók azonban a színházi programok, ha elválaszt minket tőlük egy nyomtatott cetli, az a bizonyos sorszám. Mivel a terek befogadóképessége limitált, csak az juthat be az egyes előadásokra, aki kellőképpen rátarti és elszánt. Reggel tízkor kezdődik a sorszámok kiosztása, reggel nyolckor emiatt kilométeres sorok állnak a három falu központjában. Tíz óra után pár perccel már az összes sorszám elfogy, a sorban állók fele pedig üres kézzel távozik. Mezítlábas fesztivál ide vagy oda, ez mégiscsak a szervezés csődje, ám nyilván tartható vele a célkitűzés: ha ez így marad, a fesztiválnak valóban esélye sincs kinőni saját magát. 3500 forintért egy Kiscsillag koncertet és egy többórás felesleges sorban állást vásárolni mégiscsak luxus, és arról még nem is szóltunk, hogy a fesztivál a világ legvégén van (legalábbis Budapestről úgy tűnik).

És akkor az ember végül úgy dönt, hogy egye meg a fene a mezítlábas hippiket, mert ha színházba vagy koncertre akar menni, akkor vesz inkább jegyet, és nem mondják neki, hogy elfogyott a sorszám, ha meg mindenképp fesztiválozni akar, akkor elmegy inkább Kapolcsra, több a program, olcsóbb a napijegy, a Balaton is közelebb van, és nem nézik ki, ha felhúzza a cipőjét.