Idegen anyag-e vajon a meghitt heteroszexuális szerelmi együttlét során a férfi nemzőszervéből a nő hüvelyébe lövellt, ám a petesejtet végül nem megtermékenyítő ondósejt? És a brutális nemi erőszaktevő bűzös spermája, amely végül mégiscsak új élethez vezet? Idegen anyag-e vajon az Alien című filmsorozat élő emberi testekben kifejlődő, majd azokat szerteszakítva megszülető szörnye? És a sorozat negyedik részének antropomorf vonásokkal is rendelkező lénye, akivel zavarba ejtő módon ölelkezik emberanyja, a Sigourney Weaver által alakított Ellen Ripley? Idegen anyag-e vajon a Gregor Samsa testéből, szörnyűséges féregtestéből, apja által felsértett kitinpáncéljából csöpögő barna színű váladék? És a Gregor által jóízűen elfogyasztott romlott ételmaradék? …
 Anna Margit: Kaszás, 1962. |
Idegen anyag-e vajon a Hornyik Sándor által összeterelt művek közül például Lakner László emberi szájat ábrázoló hiperrealista képfelülete, amelynek tárgyához viszont mintha nem is tartozna arc? És Vajda Lajos önarcképe, amely az ikonalapra húzott maszkként válik az emberi arc megrázó hiányalakzatává? Vagy a tehetetlenül fekvő emberi testek – hullák – látványát idéző folyondáralakzat a szentendrei festő 1939-es képein, amelyek tehát Vajda munkatáborba küldése előtt egy évvel, korai halála előtt két évvel keletkeztek? …
De miért volna idegen mindaz, ami anyagszerű valóságában szembesít minket emberi létezésünk legszélsőségesebb határtapasztalataival: a gyönyörrel, a fájdalommal, a test kiszolgáltatottságával, a halállal, a pusztulással, a pusztítással, a nem-emberivel, az állattal, a növénnyel, a kultúra-semleges vegetációval… – mindazzal a Freud által „halálösztönnek” nevezett késztetéssel tehát, amely időnként, kellőképpen iszonyatos időkben, még akár világméretűvé, katasztrofális, sőt apokaliptikus léptékűvé is fokozódhat. Mint a huszadik században nem is egyszer. Ahogyan az Idegen anyag főcímet viselő kiállítás időrendbe szedett egységeinek alcímeiben áll: A világháború őrülete; A hidegháború pokla; A történelem angyala. Érdemes volna talán az utolsó cím felől közelíteni a megelőző kettő felé – már csak azért is, mert ez a kiállítás haladási rendje, miként azt a Kis Varsó tornasorának, Tulajdonság című gipszinstallációjának ironikusan távlatos tájolása jelzi. És mert Walter Benjamin Angelus Novus című esszéjében is a „történelem angyala (…) arcát a múlt felé fordítja”, minek következtében: „Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja.” A háttal a számunkra tartósan ismeretlen jövő (és nem a futurisztikus ígéret vasútja) felé sodródó angyal előtt „égig nő a romhalmaz”, a múlt iszonyatosan dús látványtára.
Kellőképpen távlatosan, talán még éppen megbocsátható általánossággal fogalmazva: a huszadik század, majd a vadonatúj évezred képzőművészetében az ábrázoló anyag fokozatosan elidegenedett az ábrázolás tárgyától (nem mintha korábbról nem találnánk példákat erre a folyamatra, teszem azt Vermeer kései képein). Az anyag vált tárggyá. És – következésképpen – anyagidegenné mindaz, ami korábban elsődleges tárgynak számított, mindaz tehát, ami emberi, magasztos, szép és tartalmas. Talán túlságosan is emberi, magasztos, szép és tartalmas.
 Moholy Nagy László: Női portré, 1920 körül |
A képzőművészet úgynevezett anyagfordulata (amelyet már Tintoretto vastagon festett vásznai is megelőlegeztek) vagy eltünteti a tárgyat, vagy felhívja a befogadó figyelmét a tárgy látszatvoltára. Az előbbire példa lehet Ország Lili Rétegek című festménye, az utóbbira meg Gyenis Tibor Területe – mely művek már a címükben is határozottan utalnak arra, ami bennük látványként megkerülhetetlen: a kép saját anyagára, önnön anyagszerű közegére, a mediális idegenség – ámde és mégiscsak – világszerűségére. De felismerhetjük az anyaghoz való viszonyulás vizuális jeleit, az anyaghasználat és anyagfelmutatás különböző változatait és fokozatait a „történelem angyala” előtt megnyíló korszakos látványokkal egyidejű művészeti teljesítményekben is, amelyek egyfelől – több-kevesebb áttétellel – ábrázolják az adott időszak iszonyatát, másfelől meg ábrázolják az ábrázolás nehézségeit is, a történelem elé tartott tükör változatos foncsoralakzatait, a monokróm jellegű képsíktól a zavarba ejtően figurális térképzetig terjedő skálán. Mednyánszky László hadifestészetétől Ámos Imre apokaliptikus jellegű képein át az Európai Iskola konstruktivizmusáig, és tovább, egészen Erdély Miklós 1985-ös √-1-éig. Vagy éppen a jelen kiállítás közlekedési útvonalát, vagyis az értelmező tekintet irányát és módját meghatározó, miáltal a „történelem angyalának” vizuális – és nem univerzális! – helyét elfoglaló tornasorig.
A valóság anyagával párhuzamosan, annak nagyon határozott jelenlétében válik kitüntetett tapasztalattá a művészet anyaga – ahogyan a kiállítás alcíme is sugallja: „Szürrealizmus” a valóság vonzásában. A „szürrealizmus” viszonyszava természetesen szinechdoché: a művészet egészére vonatkozik – mégpedig a valóság egészének „vonzásában”. Akár úgy, hogy a művészet elzárkózik a valóság anyagától; akár úgy, hogy kisajátítja a valóság anyagát. És mindeközben persze a művészet saját anyaga is valósággá, valóságos anyaggá változik. Akár úgy, ahogyan Vajda Lajos csomagolópapír-alapú képein érzékeljük; akár úgy, ahogyan Kondor Béla vegyes technikájú műveinek dekoratív vonzáskörében tapasztalhatjuk.
 Ámos Imre: Katonák, 1940 (A képek forrása: MODEM) |
Korniss Dezső Bodobácsfeje – az 1921-es Benjamin-írásban mitizált „történelem angyalának” immár hűlt, azaz demitizált helyébe lépve – mintha éppen erre a többszörös anyagszerűségre csodálkozna rá: a valóság művészeti szempontból tekintett anyagára és a művészet mindenestül valóságos anyagára. Ha tetszik, a tematikusnak tűnő válogatás nem is annyira a történelmi „valóság vonzásáról” tanúskodik, mint inkább ráirányítja a figyelmet a valóságábrázoló művészet valóságimmunis anyagminőségére: Mednyánszkyéra, Gulácsyéra, Vajdáéra, Ámoséra, Kondoréra, és még sok másokéra, az Európai Iskolán át a neoavantgárdig, és tovább…
Megtekinthető: 2012. december 31-ig.