Úgy tenni, mintha – a színháznak alapképlete ez. Van valaki, aki utánoz és van valaki, aki figyeli: pénteken az alkalmilag fel- és kipróbált szubjektumok jól illettek az utánzókhoz. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
Bánki Gergely és Csoma Judit a Cserenadrág című előadásban
Áldozatjáték
az eredeti címe a világszerte és nálunk is népszerű orosz szerzőpáros, a Presznyakov-testvérek ügyesen összeszerkesztett szövegének, a Hamletet környezet- és nézőbarát módon recikláló darabnak. Kreatív újrahasznosítás ez a javából, hiszen a szerzőknek egyáltalán nem célja a szigorú, jelenetről jelenetre, szereplőről szereplőre történő megfeleltetés, de azért aki figyel, sok finomságra bukkanhat, lásd például a zárlat előtt a pohár fenekére túl gyakran nézegető anyának címzett „Ne igyál!” felszólítást. Szóval Hamlet szelleme inkább csak átlebeg időnként a színen, és közben valószínűleg rettenetesen jól szórakozik.
A TÁP Színház Cserenadrágra átkeresztelt előadásán biztosan: Vajdai Vilmosnak éles szeme van az abszurdra, így rendezőként elsődlegesen az eleve meghökkentő szituációk még képtelenebbre való hangolásán dolgozott, a kiváló, amellett egységes világot teremtő vizuális és akusztikai ötletek révén meglehetős eredménnyel. Mert kevés hihetetlenebb – amúgy persze létező – foglalkozás van az áldozatkaszkadőrénél: Válja (Bánki Gergely) a rendőrség kötelékében dolgozik, a diktatorikus rendőrfelügyelő (Lengyel Ferenc) életét megkönnyítve vagy éppen nehezítve, amikor gyilkossági ügyekben az áldozat szerepét játssza el. Pontosabban éppen hogy nem játssza el, hiszen a társasház ablakán a talán a huzattól kizuhanó feleség helyére nem akaródzik neki odaállni, az uszodai gyilkosságnál még a kislábujját sem hajlandó a vízbe ereszteni, de a japán étteremben történt kivégzésnél is inkább csak mélabúsan figyeli a karhatalom idétlenkedését.
Jelenet a Cserenadrág című előadásból. Fotó: Révész Róbert
Mert Válját sokkal nagyobb (vagy inkább kisebb?) célok hevítik: ételmérgezésben meghalt, ivadékát véres bosszúra buzdító apjának szelleme rendszeresen visszajár hozzá, a frászt hozva a bizonytalan fiúra, aki sem szakmailag, sem emberileg nem áll a helyzet magaslatán. Anyja még a nevét sem tudja megjegyezni, barátnőjével is elbeszélnek egymás mellett, az apja szerepébe váratlanul beugró nagybácsival pedig meg sem próbál jól kijönni. Az örök áldozatból szükségszerűen lesz a fináléra háromszoros gyilkos, de a kizökkent időt így sem tudja helyretolni, mivel nem csak az uszodában, de a saját életében sincs kéznél a megváltó cserenadrág.
Egészen másfajta rekonstrukcióval kísérletezett a Metanoia Artopédiának a Grand Café mozitermébe készült – mije is? Már megint bajban vagyok a meghatározással, hiszen az Orthopaid revü természetesen nem hagyományos értelemben vett színházi előadás, a rendező Perovics Zoltán felkonferálásában nemes egyszerűséggel eseménynek nevezi azt, ami történni fog, de a hajnali fél kettőre befejeződő, nagyjából egyszeri és megismételhetetlen szellemidézést én mégis inkább emlékműnek mondanám. Egy olyan különös, a nézők és a létrehozók fejében felépülő monumentumnak, ami eleve nem szándékozik ércnél maradandóbb lenni, megkapó személyessége azonban élettel ruházza fel.
Jelenet az Orthopaid revü című előadásból. Fotó: Tóth Balázs Zoltán (A képek forrása: MASZK Egyesület)
Hommage-t látunk az 1992-ben huszonhét éves korában elhunyt szegedi író és képzőművész, Benda Balázs műveiről-műveiből: a hosszúkás moziterem végén Benda többnyire fekete-fehér, figuratív rajzai felnagyítva (?), aprólékosan körbevágva: egy bizarr mesekönyv lapjairól lelépett alakok ezek. A láthatatlan albumot a rajzok között álldogáló, borozgató feketeruhás, keménykalapos, fehérre festett arcú clownok lapozgatják, s közben egy tragikusan korán lezárult, szinte el sem kezdődött alkotói pálya víziója rajzolódik ki.
Meg a nyolcvanas éveké, azé a korszaké, ami felnevelte és lélekkínzó metódusaival elveszejtette Bendát: az előadás talán legfelkavaróbb elemei a magán és publikus szféra közötti rövidtávú ingajárat érzékletes megidézéséhez kötődnek. A minuciózus részletességgel kidolgozott látvány attól lesz rendkívüli, hogy Perovics és alkotótársai nem törekszenek a meglepetésre: zárt, mégsem köldöknéző világukban teljesen természetes, hogy a kétdimenziós rajzok egyszer csak életre kelnek, ahogy az sem ér váratlanul, hogy a rozoga biciklit tekerő halál kíváncsian-gúnyosan fürkészi a tekintetünket előadáshosszat. És halottfehér arcába bámulva abban is biztosak vagyunk, hogy mindig van, volt, lesz egy hely mögötte, a hátsó ülésen.
