 Mucsi Zoltán és Stefanovics Angéla a Kaisers TV, Ungarn című előadásban |
A Thealterre azért is jó járni, mert nézőként folyton arra kényszerülök, hogy újragondoljak a gyakori használat során elkopott, meggyűrődött, bántóan erodálódott fogalmakat. Ilyenekből pedig szerencsére bőven van mifelénk raktáron, szóval van még dolga a színháznak. Tegnap este a Kisszínházban például a Pintér Béla és Társulatának utolsó bemutatóját, a Kaisers TV, Ungarnt nézve egy zsúfolt színházteremnyi ember érthette meg, hogy mi az a nemzeti színház.
Mert a vádként és védekezésként egyaránt előszeretettel citált terminusról lehet hosszú tanulmányokat írni, lehet a különböző szekértáborok zászlóira feltűzni, lehet róla hagymázas elképzeléseket dédelgetni (előnyben azok, akik térképpel a kezükben se találják meg a hasonló nevet viselő épületet), de Pintérék jóval közelebb járnak az igazsághoz. Amiről egyébként – és ez is végtelenül megnyugtató ezt a nagyszerű előadást nézve – pillanatig sem gondolják, hogy egy és oszthatatlan lenne, sem azt, hogy kizárólag az ő tulajdonukban állna.
A drámaíró Pintér Béla szomorúan pillant körbe a nagy magyar lapályon és nem tesz úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna. De azt sem állítja, hogy bezzeg régen minden szép és jó volt: időutazásra hív nemzeti szoborparkunkba, ahol az 1848-as forradalom fiktív és létezett, eszmei és gyakorlati irányítói vállt vállnak vetve torzsalkodnak és kicsinyeskednek, néhanapján szeretnek, de azért a legtöbbször inkább gyűlölnek. Mindenkit, aki mást gondol, mint ők; mindenkit, aki az elmúlt rendszert szolgálta ki; mindenkit, aki a forradalom után nem állítja át a szívét, de legalább az agyát és a pénztárcáját kellő gyorsasággal a megfelelő oldalra. Szép, szomorú, minden részletre kiterjedő látlelet a tegnapról, a máról – és alighanem a holnapról is.
Mert a szoborrá kövült gondolatok sokszor csak akkor nyernek értelmet és jelentést, ha az élettelennek tűnő testeket körbejárhatjuk és megérinthetjük, ha a talapzatukba kapaszkodva ellenőrizhetjük, mennyit és meddig bírnak el. Az 1947-es születésű osztrák művésznek, Franz Westnek a világ nagy galériáiból eurótízezrekért beszerezhető szobrainak egy része a szó szoros értelmében használatra készült. A gipszből, papírból, fémből gyártott kisméretű absztrakt alkotások nyitott művek, melyek nem csak teoretikus, hanem praktikus megközelítésre is buzdítják nézőiket-használóikat.
 Ivo Dimcsev az I-on című előadásban. Fotó: Révész Róbert (A képek forrása: MASZK Egyesület) |
A szegedi Thealtert 2005-ben a Lili Handellel mindenestül felforgató, mostanra már világsztárként visszatérő bolgár Ivo Dimcsev legújabb, 2011-es szólójában, az I-onban pontosan azt teszi ezekkel a művekkel, amire valók: rafinált dramaturgiával sorra ki- és felpróbálja a takarásból behordott alkotásokat, szemérmetlenül és cinikusan magáévá téve őket. Látszólag kitartóan és kíváncsian keresi a szimpla formák mögött megbúvó tartalmat, valójában azonban ő az, aki láthatatlan varázspálcájával újra és újra átváltoztatja őket.
Meg persze önmagát is, és ez nem meglepetés a Thealternek a performerből mára középhaladóvá érett közönségének, hiszen Ivo Dimcsev előadó-művészete immár egy évtizede a saját, tökéletesen kimunkált testével ápolt relációból és az erre a viszonyra vonatkozó kegyetlenül ironikus vagy éppen véresen komoly reflexiókból építkezik.
Franz West enigmatikus tárgyai így válnak az egyórás akció során Dimcsev szoborszerű figurájának meghosszabbított és átformált testrészeivé, a mozgást könnyítő vagy épp ellehetetlenítő protézisekké. És közben persze a kortárs művészet egyik napról a másikra felkapott celebjei is megkapják a magukét: Ivo Dimcsev kéjből és kínból fogant színháza gunyoros pillantást vet a sztárolt művészvilág működési mechanizmusaira, és angyali ártatlanságú arccal vall saját, a rendszerben kiküzdött helyéről is.
Mert van, amiről muszáj beszélni, és van, amiről hallgatni kell – a Szabadságra fel! című, a Független Előadó-művészeti Szövetség pályázatára készült helyspecifikus projekt a naplóíró szerint egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik. Pontosabban az a cirka tizenhét perc, amit láttam belőle. Épp ezért magáról a dologról természetesen nem, az azt megelőző több mint riasztó előjelekről tudósítok csak. A kritikus ugyanis megértő és türelmes, de a viselkedése kiszámíthatatlanná válik, ha a meghirdetett kezdési időpont után fél órával valaki lekezelően közli vele, hogy ne legyen türelmetlen, hiszen ők egész nap dolgoztak (én is, csak mondom). Az amúgy igen hangulatos úszóház fedélzetére végre bekerülve az elveszettség érzése fokozódik, hiszen az alkotókat szemmel láthatólag meglepi, hogy idegenek léptek a fedélzetre. Ami utána jön, még kínosabb: rossz szöveget rossz színész rosszul mond el, köszönjük, majd értesítjük. Három, kettő, egy, irány a kijárat, jó éjszakát.